A rock-rajongók a Fleetwood Mac együttes társ-alapítójaként tartják számon, a fiatalabb, blues-kedvelő generáció is ismerheti briliáns gitár-játékáról. Peter Green élete valójában három időszakot ölelt fel. A még 73 évesen is aktív zenész halálát családja jelentette be. A múlt hétvégén békésen elaludt.
A brit blues rock-gitáros és dalszerző Peter Green 1946-ban született Londonban. Eredeti neve Peter Allen Greenbaum, egy zsidó család negyedik gyermeke. Már gyermekkorában imádta a zenét. Tízévesen, vélhetőleg egy olcsó, ajándéknak szánt flamenco-gitáron, saját maga tanult meg játszani utánozva Muddy Waters és B.B. King gitárjátékát. 15 éves korában rövidítette le nevét Green-re, ekkor már professzionális színvonalon játszott a hangszeren. 1966 elején találkozott össze Mick Fleetwood dobossal, aki később a John Mayall’s Bluesbreakers együttes tagja lett. Peter Green ez idő tájt nagy rajongója volt a zenekarnak, különösen az ott gitározó, fiatal Eric Clapton játékát kedvelte. Amikor a „lassúkezű” rövid időre Görögországba ruccant, Peter három bulin, majd fél évvel később végleg átvette példaképe, Eric Clapton helyét. Peter nagy lelkesedéssel szállt be a bandába, de az új gitárost a közönség nehezen fogadta el, sokan Eric-et követelték vissza.
Ezután 1967-ben Green a Bluesbreakers kilépő tagjaival és John McVie-vel együtt alakította meg a Fleetwood Mac együttest. Barátsága egyre jobban elmélyült Mick Fleetwooddal, és John McVie-vel, így elérkezettnek látták az időt, hogy elhagyják John Mayall védőszárnyait, és saját bandát alakítsanak. Valójában Green annyira alapvetés volt a zenekar számára, hogy a korai időkben Peter Green’s Fleetwood Mac-nek hívták. A Fleetwood Mac együttes a Brit Blues és Jazz Fesztiválon 1967 nyarán debütált, ami egy lemezszerződést eredményezett.
1968 februárjában jelent meg első nagylemezük, amely után a brit blues egyik legnagyobb csapataként emlegették őket. Peter Green, a Mr. Wonderful és a Then Play On című albumokon mutatott csodálatos gitár-játékával elérkezett a csúcsra. Az Albatross című kompozíciója meghozta a zenekarnak az első helyet a brit slágerlistán. Ő írta a Black Magic Woman című dalt is, amely később Carlos Santana előadásában lett bombasiker. A zenekar korai albumai súlyos blues-rock szerzemények voltak, amelyeket Green folyékony játéka, hangulatos gitár-stílusa és kemény éneke jellemez. És valóban, nem kell másodpercenként 7000 hangot játszani(!) ahhoz, hogy nagyszerű gitáros lehessen. Peter Green lelkében érezte a hangszer hangját.
Peter Greenet sokan úgy tekintik, mint a legnagyobb blues gitáros, aki valaha is élt. Minden idők egyik legsikeresebb szuper csoportjának, a Fleetwood Mac együttesnek társalapítója. Ebben a korszakban készült a stílusos, 1967-es Gibson Les Paul gitár-model, amely azóta a „Man of the World” leginkább társított gitárjává vált. A gitár egyedivé vált a nyaka különleges módosításának köszönhetően. A pick-up megfordított mágneses polaritásai létrehozták azt a hihetetlen hangszínt, amely Greennek helyet adott a zenetörténelem legnagyobb gitárosai között. Nem kétséges az sem, hogy Peter Green megosztja Eric Claptonnal a „legnagyobb” státuszt.
A zenekar egyre sikeresebb lett, Peter Green azonban mindinkább távolodott a rocksztárok világától, a média-felhajtástól kábítószerrel próbált menekülni. Keményen kábítószerezett, aminek hatása egyre jobban megmutatkozott a zenekar életében. Extrém vallásos víziók gyötörték színpadi megjelenésével is – bő köntösében, kereszttel a nyakában – döbbenetes hatást váltott ki. Dennis Keane, a Fleetwood Mac volt “turné-igazgatója” szerint, a hippi-csoport amely befolyásolta Petert valamiféle szekta volt. …”Amit csinálnak, ahogy a közeledbe kerülnek és megfosztanak identitástól és a pénztől, az a borzalom”… – emlékezett vissza Keane. Tehetséges és törékeny ember volt, és nagyon szomorú, amit valószínűleg hiszünk, hogy csak egy éjszaka történt a gyönyörű zseni megrontása. Sajnos egy kaliforniai turné során Green megismerte Augustus Owsley Stanley III-at, a The Grateful Dead együttes hírhedt, „nagy kaliberű” LSD-szállítóját és Ken Kesey-t, a Tom Wolfe féle The Electric Kool-Aid Acid Test című könyv antihősét.
Green elmondta – ..„Arról álmodtam, hogy halott vagyok, és nem tudtam mozogni, tehát visszatértem a testembe. Felébredtem és körülnéztem. Nagyon sötét volt, és azt tapasztaltam, hogy dalt írok. A pénzről volt szó – The Green Manalishi – az a pénz”… Green mindig is azt állította, hogy a dal pénzről szól, amint az ördögöt képviseli. Álmában egy zöld kutya látogatta meg, aki ugatott rá. Megértette, hogy a kutya pénzt jelent. …”Féltem, mert tudtam, hogy a kutya már régóta meghalt. Kóbor volt és én vigyáztam rá. De halott voltam, és harcolnom kellett, hogy visszakerüljek a testembe, amit végül megtettem. Amikor felébredtem, a szoba fekete volt, és rájöttem, hogy a dalt írom”…
A kábítószer hatása és a lelki válság ellenére Peter Green még mindig kreativitásának teljében volt. A zenekar 1969-es első amerikai turnéján a közönség felállva ünnepelte az angol fiúkat. Chicagóban elérték a számukra talán legnagyobb elismerést, együtt játszhattak példaképekkel – Willie Dixonnal, Shakey Hortonnal, Otis Spann-el, Buddy Guy-jal és másokkal. A zenei anyag megjelent a Blues Jam At Chess című dupla albumon, mely a műfaj etalonjának számít. 1970 elején a zenekar-alapító, Peter Green bejelentette kilépési szándékát, május 28-án utoljára lépett fel a Fleetwood Mac-kel.
Green nem szerette ha gitáristenként kezelik, de magas fokú képességeit nem tagadhatta meg. A rajongók átírták a híres „Clapton is God” graffitit, „Peter Green jobb, mint Isten”.
…”A legrosszabb, ami életemben történt velem az a drogozás, a legjobb pedig, amikor a toplista csúcsára értünk”… – idézte fel később. Green 1970-ben vált meg az együttestől a kábítószerek okozta skizofréniája miatt hosszú ideig kezelték. A drogokkal kapcsolatos kérdések, az általános szellemi állapotával párosulva mindent kisiklatott. Amikor vége volt, a Fleetwood Mac elvesztette frontemberét, ami olyan volt, mint a koporsó utolsó szöge, a Fleetwood Mac örökre megváltozott. Távollétében a zenekar új felállásának tagjai, köztük Christine McVie, Stevie Nicks és Lindsey Buckingham, óriási sikert értek el a pop-árnyalt hangzása mellett.
…„Most, amikor beszélek Istennek, tudom, hogy megérti. Azt mondta, …ragaszkodj hozzám, én leszek az irányító kezed. Ne kérdezd tőlem, hogy mit gondolok rólad. Lehet, hogy nem adom meg azt a választ, amit szeretnél”…
A hetvenes években szinte teljesen eltűnt a zenei életből, mint erről később kitudódott, sokáig élt az utcán. Minden idők egyik legjobb angol gitárosa, Peter Green a 70-es évek elején, pályafutása csúcsán, úgy látszott örökre eltűnik a rockvilágból – sokak szerint nem csak onnan. A kábítószer-függőség rabságából végre megszabadult és visszatért a koncert-pódiumokra. Soha nem „gyógyult” meg. Green zenéje korábbi munkásságának technikai és érzelmi összességéből egy olyan irányba haladt, amely őszintén szólva, magasztosan határos. A fájdalom és az extázis – amelyet régóta elhagyott a szavakba öntött forma vagy a hagyományos kommunikáció – sokkal artikuláltabban mondható el zenéjével.
Green szólóban folytatta pályafutását, majd 1996-ban egy új együttessel futott be ismét. A Peter Green Splinter Groupnak számos lemeze jelent meg, míg 2004-ben fel nem oszlottak. Fleetwood Mac együttes további nyolc tagjával együtt 1998-ban került be a Rock and Roll Hírességeinek Csarnokába. A szakértők már életében a blues igazi legendájának tartották, az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb hatású gitárosaként beszéltek róla.
…”Ugyanolyan valószínűtlen, mint felejthetetlen. Peter Green sok éve játszik a Somerset-i Frome-ban, de úgy érezni, mintha minden tegnap történne. Peter Green úgy játszik a blues-gitáron, mint valami határvonalon a túloldal és a valóság között”… – Mick Fleetwood.
…”A legédesebb hang, amit valaha hallottam. Ő volt az egyetlen, akitől kivert a hideg veríték”… – B.B. King.
Green mindig is saját kompozícióival „birkózott”, ugyanolyan igénnyel és intenzitással, mint egyik bálványa, Buddy Guy, mintha valami darabot keresne egy darabban, amelyet még meg kellett volna értenie. A blues technikai és empatikus parancsát diadalmasan tesztelte. Green-ben volt valami megfoghatatlanul, de kézenfekvően nagyvonalú, ahogyan a hangteret megosztotta a zenészekkel és a közönségnek játszott. Sok magafajtával ellentétben szinte misztikus szerénységgel bírt. Green távozását, amit „normális” tudatosságnak nevezünk, a korszak egyik legegyszerűbb dala a Man Of The World című fejezte ki. Egy félelmetes, magányos, de lírai zenei-költői távozás, amelyet Green maga követett személyesen.
Azt hiszem, hogy Peter a világ legjobb fehér blues-gitárosa … odafent, egyedül.
