Alex Steinweiss (1917–2011) feltalálta a hanglemez-album borítóját, amilyennek azt ma ismerjük, öröksége mérhetetlenül sok művészt érint. Íme egy ember inspiráló víziójának a története.
Nehéz elhinni, de a lemezgyűjtők tudják, hogy egyszer, régen a hanglemezek jellegtelen, barna vagy szürke papírba voltak csomagolva. A régi, 78-as fordulatú sellak-lemezek kereskedelme azzal kezdődött, hogy a lemezeknek csak címkéje (label) volt nyomtatva, azon is csak szűkszavú információ a tartalomról és az előadóról. Ezt a helyzetet változtatta meg egy zseniális ember, Alex Steinweiss, aki a megfelelő időben és helyen meglátta a lehetőséget, a dolog szükségességét és készen állt a feladatra, hogy megoldást teremtve létrehozzon egy elkerülhetetlen igényt. A szabadalmaztatott találmány oltalma alatt Alex Steinweiss olyan területre lépett be, amit még csak nem is ismert – ez a zeneipar. Új perspektívát adott egy egész iparágnak, amelynek valójában nem volt közvetlen iránya, és nem szándékozott művészi hangulatot adni az addig egyszerűen csomagolt hanglemezhez.
Alex lengyel zsidó származású apja, Max Steinweiss, fiát zene iránti szeretetre ösztönözte. Brooklyn mélyén nőtt fel New York-ban, együtt gyakran meglátogatták a koncerttermeket és operaházakat. Az Abraham Lincoln Gimnáziumba járt, ahol egy speciális grafikai tervezési programba lépett be, amelyet Leon Friend tanított, az iskola „művészeti csapatának” buzgó tagjává vált. Leon élethosszig tartó mentora lett. Középiskolai portfóliója és eredményei alapján ösztöndíjat nyert a Parsons Design School-ba. Már ekkor az volt az elképzelése, hogy „kereskedelmi művész” legyen. Ezt követően Joseph Binder, a bécsi poszter-művész asszisztensévé vált.
Még mielőtt a lemez elindult hódító útjára, a kották kivitelezése, a nyomtatásuk művészete volt általánosan elfogadott. A hangfelvétel-iparnak nem volt grafikai hagyománya. Akkoriban a lemezek 78 fordulat/perc sebességgel forogtak, többnyire tölcséres gramofonokon, oldalaikon mindössze négy vagy öt perces zenét tartalmaztak. A sellakból préselt, három vagy négy lemezből álló albumokat különálló, nátronpapírba csomagoltan, kartonpapírok között, könyvkötészeti módszerekkel összefogva kínálták. Az albumokat „sírköveknek” nevezték, mivel különféle színes kötésekkel, arannyal és ezüsttel esetleg domborított betűkkel díszítették, gerincükkel kifelé helyezték el a polcokon. Ezek a többnyire sötét színű könyvek, műbőr kötéssel és üres „tokokkal” nagyon hasonlóak a voltak a fotóalbumokhoz. Az 1930-as évekre egyes lemezkiadók kifejezetten előre összeállított albumok kiadásával bővítették választékukat. Az albumok tartalmazták egy adott előadó felvételeit, a műfaj klasszikus zene-csomagját vagy akár slágerek összeállítását. Hiába az újszerű ötlet, ennek ellenére a gyűjtemények általában hasonlók voltak, nagyon kevés vizuális élményt kínáltak a fogyasztók számára. Így jelentek meg a General Electric üzleteinek polcain. A GE áruházában mindenféle elektromos háztartási gépet lehetett vásárolni, dedikált lemez üzletek szinte nem is voltak, itt volt kapható lemezjátszó és a kiválasztott lemezek is. Az albumokat általában a lemezjátszókkal szomszédos helyekre pakolták. Kis táblák voltak az egyetlen vásárlási ösztönzők. Az elhelyezés nem volt ideális, és az igények valamint a visszatérő vásárlások követhetetlenek voltak. (mint a szatócsboltban – a szerk.) Alex megérezte vagy nagyon jól tudta, hogy a hanglemez egyáltalán nem lenyűgöző módon jelenik meg, nem élmény a kiadványokat kézbe venni.
1939-ben – elvetve egy saját stúdió megnyitásának ötletét – Dr. Robert Leslie, a New York-i Composing Room társalapítója és a PM magazin szerkesztője hívására a CBS lemeztársasághoz szerződött. A CBS kiadó új székhelyet nyitott, egy komor ipari városban, a Connecticuti-i Bridgeportban. A közel s távol nem volt grafikai szolgáltató, tipográfus vagy tervező, de ezt Steinweiss nem bánta. Irodát kapott egy hatalmas pajta-szerű terem sarkában, amelyet „bálteremnek” neveztek. Rajzasztalt, eszközöket és feladatot kapott. Úgy gondolta, bizonyos stílussal beleilleszkedik a modern európai befolyás és a többi lemezkiadó társaság, szerinte nem helyes, grafikai megközelítése közötti résbe. Alex Steinweis eredetileg a Columbia Records reklámanyag tervekért felelt. Ez azt jelentette, hogy brosúrákat, katalógusokat, plakátokat, reklámokat és hasonlókat készített a már régóta lenyűgöző zenei produkciók számára. Egy promóciós kiállítást is tervezett a Columbia Broadcasting System új kiadójának. A feje tele volt a Gesamtkunstwerk (a művészetek szintézise) modernista elveivel, ragyogó gondolataival. Munkája vonzotta felettesei figyelmét, az első hat hónapban, szinte megállás nélkül dolgozott, volt, hogy hetente ötven darabot készített.
„Elégedetlen voltam az ottani helyzettel. Leginkább azzal, hogy miként csomagolták a gyönyörű szimfóniákat, zenekari műveket a szörnyen kinéző egybeszabott tasakokba. Nagyon szeretem a zenét, olyan ambícióim voltak, hogy hajlandó vagyok azon túl is mutatni valamit, amiért megfizetnek. Azt akartam, hogy az emberek nézzék meg a képet és hallják a zenét.”- – nyilatkozta egyszer.
A Columbia előtt az RCA Victor, az akkori legnagyobb amerikai lemezkiadó, csak félig lelkesen próbált festményeket tenni borítóira. “ Tárgyaltam a menedzsmenttel és azt mondtam: az RCA/Victor a fő versenytársunk és munkájukat a régi sémáknak megfelelőnek látom.”- emlékezett Steinweiss. Azzal az elgondolással fordult hozzájuk, hogy a megnövekedett termelési költségek ellenére izgalmasabb az egyedi grafikával ellátott lemez-borítókba történő csomagolás.
A CBS elnöke, William Paley, aki a Columbia társaságot létrehozta, 23 éves korában előléptette Alexet. Annak ellenére hitt benne, hogy a költségek csökkentése és a fiatal lemezkiadó felépítése állt a fontossági sorrend élén. Az új koncepciónak mégis próbaüzemet biztosított, megbízta öt borító megtervezésével. 1940-ben, a Columbia Records fiatal új művészeti igazgatójaként elképzelést fogalmazott meg: miért nem cserélhetnénk ki a szokásos barna csomagolást egy vonzó illusztrációval? A társaság vezetése megragadta az esélyt és egy hónapon belül eladási rekordot értek el. A lemez értékesítés több mint 800 százalékkal nőtt. Az elkövetkező három évtizedben Steinweiss ezer eredeti műalkotást készített klasszikus, jazz és népszerű lemezborítókkal a Columbia, a Decca, a London és az Everest márkáknál. A merész tipográfia minden kombinációjában modern, elegáns illusztrációkkal forradalmasította a zene eladásának módját. Modern grafikai tervei tucatnyi szeszfőzde, filmstúdió és magazin csomagolását, logóit és borítóit díszítették. Saját betűtípusa a Steinweiss Scrawl.
Alex Steinweiss tervezte a legelső illusztrált albumot, egy 1940-ben kiadott Rogers & Hart gyűjteményt. Egy színház bejáratát ábrázolja, reflektor fénnyel megvilágítva. Egyszerű volt, de közvetlen. Az inspiráció New York West 45th utcájában lévő híres Imperial Theatre előtt született. A fotóssal felnézett az épület bejáratának jellegzetes „sátrára”, mindketten egyetértettek – tökéletes! A színházban Steinweiss meggyőzte a tulajdonost, hogy kissé változtassa meg a sátorszerű „előtető” jellegzetességeit. Az esti érkezésre kicserélték a díszítéseket, majd kivilágították a homlokzatot. A fotós exponált és ezzel történelmet írt. „Smash Song Hits by Rodgers & Hart”- ez a kép lett a legelső album borítója. Az eladások drámai módon növekedtek. Röviddel az első borítók kiadása után a Newsweek című lap arról számolt be, hogy Bruno Walter által vezényelt, Beethoven Eroica című szimfóniájának eladásai 895% -kal növekedtek ugyanazon kiadáshoz képest, ami kép nélküli csomagolásban jelent meg.
Steinweiss borítóit mini-poszterként tervezte, az 1930-as évek francia és német grafikai hagyományait követve, nem harsány színekkel, szürreális és szimbolikus formákkal. Steinweiss úgy vélte, hogy a zenei és kulturális ikonográfia (néha szellemes és rajzfilmszerű) helyett a művész „portréja” vonzza a közönség figyelmét. Sőt, mivel szenvedélyesen szerette a zenét, azt feltételezte, hogy értelmezéseihez hasonlóan a borító egyetemes vonzerő is lenne. A legjobb képei nem dekoratívak, hanem a zenét kommentálják. Munkája néha szimbolikus vagy fogalmi, mint például feltűnő illusztrációja Paul Robeson 1942-es „Szabad férfiak dalai” című lemeze. Paul Robeson – Songs of Free Men című lemezének borítója – leláncolt kézben egy késsel, mint a hősiesség szimbóluma – egyrészt a rabszolgaság, másrészt a fasizmus borzalmainak grafikus emlékműve.
Hasonlóképpen, a Boogie Woogie album esetében a zongora billentyűk elé helyezett nagyméretű fekete és fehér kezek tiltakozást jelentettek egy olyan korszakban, amikor a zeneiparban még jelen volt a faji szegregáció.
A negyvenes évek során Steinweiss művei uralták a zene világát. A lemezek, amelyeket általában a készülék-boltok hátsó traktusában adtak el, egy csapásra kívánatos tárgyakká válnak. Mindenhol elragadták a zene szerelmeseinek fantáziáját (és pénztárcáját), jazz zenekaroktól, a klasszikus műveken át a pop-dalokig. A siker volt a jutalma, sok jazz-nagy-zenekar és klasszikus mester lelkesen tapsolt Steinweiss sikerének. Leopold Stokowski senki másnak nem engedte lemezeinek borítóját tervezni. Bridgeport-ban végzett munka jelentősen befolyásolta Steinweiss formális és stílus szempontjait. „Bedolgozók nélkül” saját maga tervezte, szerkesztette és kivitelezte az összes címkét és kifejlesztette saját védjegy-scriptjét, a Steinweiss Scrawl-t, amelyet a Photolettering Inc. az 1950-es évek elején védjegyként engedélyezett.
Manapság, a lemezborító-tervezés művészi munkájában, a legnagyobb akadályt a marketingesek és a végleges jóváhagyási joggal rendelkezők (producerek, lemezgyári igazgatók) képezik. Akkoriban a „marketing szakértők” jóindulatúak voltak, és még a legtemperamentumosabb lemezkiadók is sokkal kevesebb problémát okoztak. A terep túl új volt, és senkinek sem volt ideje kitalálni, hogy milyen korlátoknak vagy tabunak kell lennie.
A második világháború megszakította a Columbia Records felvételeinek sorát, Steinweiss mérnöki munkát vállalt a haditengerészetnél. (Tactical Air Direction Center) A háború után Steinweiss, Ted Wallerstein, a Columbia Records elnökének tanácsadója lett. Az egyik irodai beszélgetés alkalmával Wallerstein titokzatosan viselkedett. Odalépett az íróasztalához és kivett egy lemezt a fiókjából, feltette a lemezjátszóra, és miközben Steinweiss-el együtt hallgatták, ösztönösen vártak a lemez végére. A szokásos, 78-as fordulatú korongok esetében négy-öt percenként meg kellett fordítani a lemezt. De, ennek a lemeznek az egyik oldalát a lemezjátszó húsz percig játszotta. Wallerstein bejelentette, hogy ez az első LP (long-play, azaz hosszan-játszó) lemez, amit a magyar származású Dr. K. Goldmark fejlesztett ki a CBS részére. Ezután Steinweiss-re nézett, és azt mondta: „van egy csomagolási problémánk.”
A csomagolók megpróbálták az eddig használt anyagokkal és a hagyományos módszerrel becsomagolni az LP-t, de az nem volt megfelelő. Wallerstein hajtogatott egy prototípust, amely képes hosszú ideig biztonságosan megőrizni az LP-t. (a belső vékony tasakot valaki más találta ki- a szerk.) Ezt követően találnia kellett egy gyártót, aki hajlandó körülbelül 250 000 dollárt befektetni új berendezésekbe, hogy kinyomtassa, összehajtogassa és ragassza az új formátumú borítót. Az LP-borító az iparág szabványává vált. Noha, Steinweiss az eredeti szabadalom birtokában volt, a Columbia-val kötött szerződése kimondta, hogy lemond minden jogáról a munkája során alkalmazott összes találmányra. A többi már történelem.
Steinweiss találmánya nemcsak a lemezek hatékony védelme volt, hanem művészi változatosságot tett lehetővé, amely feltalálója számára vegyes áldás volt. A nyomtatás fejlődése ösztönözte a fényképek használatát, amely háttérbe szorította a Steinweiss által bevezetett grafikákat. A stúdiófotózás divatossá vált, drámai hangulatú portrék és egyre zseniálisabb beállítások váltak népszerűvé. Steinweiss inkább az illusztráló és a tipográfiai megközelítést részesítette előnyben, de a London és a Decca lemez felvételek készítéséhez fotókat is készített és tervezett. Valójában abban az időszakban számos vezető kiadó mellett dolgozott, és néha álnevet (Piedra Blanca) is használt. Ennek ellenére az 1950-es évek végére a popcímkék kizárólag fényképeket akartak. 55 éves korában Steinweiss vonakodva úgy döntött, hogy „meghajol” a lemezkiadók elvárásai előtt, folytatta borító- és grafikai terveit, amíg a floridai Sarasota-ba költözött, ahol festményeket és posztereket készített, többek között a helyi szimfonikus zenekar számára.
Steinweiss munkásságának jelentősége abban áll, hogy útjára indított egy új szakmai területet, és jóval több mint húsz évig gyakorolta. Kevés tervező volt annyira összpontosítva egy adott területre – akármennyire volt befolyásos – mint Ő. Steinweiss számára az album műalkotás. Mindegyik albumot úgy közelítette meg, mint egy kis vásznat, számára kísérleti lehetőség volt. Minden nap elrendezéssel, illusztrációkkal, színekkel, tipográfiával és kézírásos betűkkel játszott. Igazi tehetsége abban rejlik, hogy képes volt ezeket az egyedi elemeket könnyedén és folyékonyan kombinálni. A Steinweiss borítók szinte mindig garantálták, hogy látni fogjuk a modern elegáns típust, a gazdag és élénk színeket, valamint a gyönyörű, élénk illusztrációkat. Első látásra kissé emlékeztet a kubizmusra és az art decora, ám a következmény: saját fejlődés.
Az vitathatatlan, hogy a világon minden művész egyedi műalkotásokat szeretne létrehozni. Steinweiss „mini-vászonjai” az hangzás csodáját vizuális élménnyel egészítették ki. Borítói ugyanolyan módon jelenítik meg a zenét, mint évtizedekkel később a zenei videók, egy teljesen új dimenziót adtak hozzá. Az LP-borító kitalálása mellett Steinweiss forradalmasította a hanglemezek megjelenését. Összehozta az illusztrálás és tipográfia készségeit magas fokon művelőket. A negyvenes és ötvenes évek után a modernizmus végül helyet adott a pszichedeliának és a hatvanas években kialakuló ifjúsági kultúra gyorsan vált a „pénzes hozzáértéssel rendelkező” vezetők elsődleges piacává. Noha ezek az albumborítók kifejezetten eltávolodnak a Steinweiss-i munkától, hihetetlenül nagy hálával tartoznak Steinweiss örökségének.
Bár végül elhagyta a pályát, hozzájárulása nem kevésbé jelentős a marketing és az amerikai nép kultúra története szempontjából. A CD-lemez megjelenéséig fennmaradó rész tervezési történelem, volt, bizonyság Steinweiss művészetére, az első 1940-es borítójától az 1961-es kollázsig. Steinweiss prototipizálta a modern albumborítót, amint azt ma ismerjük, úttörő munkája nélkül a zeneipar valószínűleg soha nem fejlődött ugyanolyan módon.
Munkássága elismeréseként megkapta az AIGA-érmet (a design-szakma legrégibb és legnagyobb szervezete) díját, és a Art Directors Hall of Fame életmű díjat. 2011-ben, 94 éves korában, hunyt el Sarasotában.
…”Azt akartam, hogy az emberek nézzék meg a képet és hallják a zenét.”– idéztük a cikk elején. Úgy hisszük, ez ma is példátlan módon sikerül.
Források:
https://illustrationchronicles.com/Alex-Steinweiss-and-the-World-s-First-Record-Cover
http://www.alexsteinweiss.com/as_index.html
http://www.nathanspoor.com/NS_GE_steinweiss.html
http://hellerbooks.com/pdfs/alex_steinweiss.pdf
http://www.aiga.org/content.cfm/medalist-alexsteinweiss
http://www.taschen.com/
http://www.soundfountain.org/rem/remcovart.html
http://en.wikipedia.org/wiki/Album_cover
http://lpcoverlover.com/
