A hifi-, audiofil-, High-End technikával kapcsolatban – az egyéb mérnöki területekhez képest – aránytalanul nagy mennyiségű hamis és félrevezető információ kering a köztudatban. Különösen az erős, „hazabeszélő” marketing-munka révén terjednek különböző fals információk, amik erősen vitatottak.
A hifi és a High-End Audio több embert vonz, mint az okkultizmus, de, amikor már az okkultizmus részt vesz az audiofil kábel-forgalmazásban, azt állítva, hogy a kábelek meghaladják a fizika törvényeit (és ezt ráadásul etikátlan kritikusok támogatják), gyorsan le kell szögeznünk, hogy ez hazugság. Sok hasonló megtévesztés kering közszájon, több részes cikksorozatunkban helyes válaszokkal kikerülő útirányt szeretnénk mutatni a butaságok erdejében.
(Az okkult szó az „occultus” latin szóból származik jelentése: titkos, rejtett, amely a „rejtett tudásról” szól.)
Mindennek előzménye van. Magazinunkról köztudott, hogy szeretünk visszatekinteni a gyökerekre, főleg az elmúlt XX. századra, a technika századára. Most csak egy gondolat jutott eszünkbe. Albert Einsteint, a világhírű tudóst egyszer megkérdezték, hogy mit nem szeretett fizika órán: „a fizika iskolában tanított módját”. Az iróniát nem nélkülöző válasz a mérésekre vonatkozott, amelynek alkalmazása nélkül nincs értelme a fizikának, ugyanis a fizika a mérések tudománya.
A zene és a fizika tükrözik egymást, együttesen teremtették meg audio-technológiai világunkat. A zene átformálja a világgal való kapcsolatunkat. Az, ahogyan hallgatjuk a zenét, meghatározza, hogy kik vagyunk. Menjünk el egy szimfonikus zenekar hangversenyére! Figyeljük meg, hogy mennyire lenyűgöző és inspiráló a zene gazdagsága és részletei! Ugyanaz a zene egy átlagos hangrendszeren meghallgatva, könnyen meglehet nem hoz lázba, vagy rá sem ismerünk azokra a részletekre, amiket az eredeti előadáskor hallottunk. A nagyon komoly hangzásteljesítményű hangrendszereken is csak felidézni tudjuk az élményt.
A marketing és a popkultúra felületes világa uralja az életünket. Egy gyenge hangrendszer ugyan hallatja a melódiát, viszont, háttérbe szorítja a zenekar komplex munkáját, az érzelem átvitelt – pedig erre szükségünk van. Márpedig a zene csodája a technikai-konzervből is életre tud kelni! (megkövetve Albert Einsteint, vannak tudományosan megmérhetetlen lelki tényezők) A technológia fejlődése megváltoztatta a zene hallgatásának módját, de minket magunkat is, egyben kiterjesztette a zenefogyasztás helyét, idejét.
A technológia szabályozza is a zene hallgatását, mert az erősítő és a hangszóró mibenléte 100 év alatt nem változott. Erősítőre szükség van, eddig nem váltotta ki semmi más szerkezet, a hangszóró esetében pedig, még mindig valamilyen membrán-felülettel mozgatjuk a levegőt. A fizika már csak ilyen. A „boldog új világ” digitális technológiája kezeli és tárolja a rögzített zenét számítógépes fájl-formátumokban, ideértve a fizikai hordozókat, a CD-t, SACD-t és a DVD-Audio-t, a hangzás bizonyos lényeges tényezőinek elvesztése mellett vagy a technikai korlátok miatt már meglétük nélkül. A digitális formátumok kritikusai azzal érvelnek, hogy a hanglemez analóg formátuma jobb, hallgatása több információt, valóságosabb hangzás-élményt nyújt, pedig tudva lévő, ennek is vannak korlátai.
A számítástechnika sikere és a modern gyártási eljárások összevonásának eredményeképpen egy tömegtermelési helyzet jött létre, ami lehetővé tette, hogy a költséges termékek megfizethető, elérhető áron legyenek kaphatók. A szolidabb kvalitású hangrendszerek megfelelnek ugyan a régen lefektetett szabványoknak, amelyeket megfelelő, de nem kritikus tesztek támasztanak alá, viszont ezek a tesztelők gyakran azt állítják, hogy a drága nem annyira jó, mint amennyit kérnek érte! Ez a vélemény aláássa az emberi teljesítményben vetett hitet egy olyan világban, ahol a jövő is a technikai, technológiai fejlődésen alapszik.
Az audiofilia az elmúlt század egyik legbizarrabb kultuszává vált, ugyanis tehetséges „aranyfülek” az elektronokat hallgatják, amelyek kóborolnak a vezetékekben és képesek arra, hogy a „gondolatot kristályokká alakítsák” vagy, hogy „elhárítsák a gonosz harmonikusokat”. A zenében és a fizikában nem létező misztikus szavakkal ruházzák fel a modellszámokat és gyártóikat. A marketing hype, ahol a kijelentések a leírtnál nagyobb jelentőséggel bírnak, mára, sajnos a társadalom minden területén létezik. Egyszerűen nem vagyunk hajlandók megismerni „A” és „B” készülék tudását, azok véleményére adunk, akik egy szóval (az sz@r) elutasítják a kipróbálás lehetőségét. Mondják ezt azok, akiknek soha egyik sem volt a kezében, vagy egyazon időben egyiket sem próbálták ki. Ezek a botcsinálta ítészek képesek elvenni mások kedvét, a felfedezés örömét. Az érdeklődő oldallal is hiba van, az „igény van pénz nincs” magyar közmondás gyakorlata miatt. Miért elvárás egy szakembertől, hogy Ő mondja meg melyik a legjobb ingyen szoftver, amivel legjobban lehet letölteni az ingyen zenéket? Ez a hozzáállás borzasztó. Vegyük már tudomásul, hogy semmi nincs ingyen! Érthetőbben: ami ingyen van, abból pont az hiányzik, amiért a pénzt kérik.
Úgy a botcsinálta ítész, mint a szakember – ideális esetben – végigjárta az utat, hogy kialakítsa a saját magának leginkább tetsző rendszer hangját. Ezt a saját körülményei között otthonában, a saját lehetőségeinek figyelembevételével – és ami a legfontosabb – a saját ízlése szerint végezte. Nincs arra garancia, hogy ezek egyetemes értékek, amik megítélése mindenkinél egyforma. Ők vélhetően sok időt és energiát öltek a rendszerük fejlesztésébe, de ne gondoljuk, hogy az általuk megtalált megoldások nálunk is pontosan azokat a hatásokat fogják kiváltani. A lehetséges eszközök közül lehetetlen mindent kipróbálni, ennek ellenére úgy tüntetik fel a dolgot, mintha ez lenne a tökéletes recept. Sokféle betegség ellenszerét találták meg a szerencse segítségével. Mi ebben a cikkben részrehajlás nélkül segíteni próbálunk a helyes út keresésében.
Elektroncsöves erősítés. Egy klasszikus csöves erősítő még ma is a legelegánsabb eszköz, amellyel egy hangszórót mozgásra lehet kényszeríteni. Persze ez nem azért van, mert a vákuumcsövek mágikus tulajdonságokkal rendelkeznek, hanem azért, mert az általuk működtetett technológia más eszközökkel nem elérhető. Akár ezer év múlva is úgy gondolhatunk az ilyen erősítőkre, mint az egyetlen technológiára a XX. századból, melyet annyi szenvedéllyel és olyan sokáig szerettek, mint amikor először készítették.
Egy kis történelem. Mielőtt a félvezetős-technológia létezett, a készülékek többségét betanított munkásnők kézzel állították össze, gyakran nehéz munkakörülmények között, amelyeket ma már nem fogadnánk el. A csöveket a legolcsóbb alkatrészeknek tartották és biztonsági előírások szinte nem léteztek. A formaterveket a gyártási költségek csökkentése érdekének rendelték alá. Az elektroncsöves erősítő lelke a kimeneti transzformátor, amely az erősítő tömegének, költségének és gyártási nehézségének javát tartalmazza. Komoly minőségű transzformátorokat jelenleg is csak néhány nagy erősítő-márka készít a legmagasabb technikai teljesítmény elérése érdekében.
A Leak és a Quad erősítők fémjelezték a klasszikus brit audio-ipart. A készülékek a legmagasabb hangzáshűség elérése érdekében kiválóan felépítettek, kézműves munkával készültek. A „túlparton”, a McIntosh és a Fisher voltak jellemző és jól ismert amerikai márkanevek. Az általuk akkor gyártott elektronikákat „A/B”-osztályú, ellen-ütemű (push-pull) erősítőként írják le. Kettő kimeneti csövet használtak csatornánként. Ezeket a mono végerősítőket széles körben használták a műsorszolgáltató rádió-, valamint a felvételeket készítő stúdiókban, az elkészített munkák megfigyeléséhez. Sajnos az eredeti Leak erősítő-gyártó cég már nem létezik. A még fellelhető példányokat a rajongók szeretetteljesen felújítják és fenntartják a régi márka hírnevét.
A csöves technika az 1960-as évek elején ugrásszerű növekedést kezdett mutatni, de akkor már túl későn. A versenyképes árú tranzisztoros technológia megérkezett és a gyártók versenyeztek, hogy elsőként lépjék meg a változást. Az új technológia csökkentette a méreteket és a költségeket (jellemző, hogy az erősítőhöz nem kellett kimeneti transzformátor). A gyártást a nyomtatott áramkörök bevezetésével gépesítették, a gyártó-személyzetet csökkentették, így a nyereség növekedett. A tranzisztoros technika intenzív marketingje miatt a csövek értéktelennek számítottak. Gyakorlatilag a csöves-rádiók és erősítők hegyei végül az egyre bővülő városok szemét-lerakóhelyein végezték. A „vereség” két területet kivéve – a zenészek társadalma és a hangszer erősítő konstruktőreinek tábora – megalázó volt.
Az első tranzisztoros hifi-erősítők germánium tranzisztorokat tartalmaztak, amelyek hangzásra rosszul teljesítettek, nem voltak megbízhatók és teljesítményük is korlátozott volt. Amikor kifejlesztették a szilícium tranzisztort, az áramkörök finomabbá és az ezekből épített erősítők megbízhatóvá váltak. Mindazonáltal a tranzisztoros erősítők körülbelül 20 évig tartó kutatásának és fejlesztésének eredményeinek köszönhetően legalább azonos szintűek, de lehet, bizonyos értelemben vagy mérhető paraméterben meghaladták a legjobb elektroncsöves erősítőket. A gyenge teljesítmény és a megbízhatóság megbélyegző mitikus sötét felhője továbbra is kísérti a Hi-End piacot.
Mára sajnos a legmodernebb elektronikai technológia is feleslegessé válik, néhány évnyi használat után elavul, a gazdája egy újabbra vágyik, a régit eldobja. Az elmúlt korszakban, amikor csak a csöves-technika létezett, a hulladék és a redundancia fogalma nem létezett. Hatalmas szervizipar tartotta fenn az összes terméket és az elektronikai technológiát, amelyek amúgy is maximális, szinte élethosszig tartó, használatra, lettek tervezve. A leggyakoribb szerviz-szolgáltatás a csövek cseréje volt. A szenzorok által generált termikus zaj, a mikrofonok és a konzisztens érzékenységek problémája, valamint a bal és jobb csatornák szimmetrikus egyensúly megteremtése volt a legnagyobb zavaró forrás, egyben a megoldandó feladat. A felvételi stúdiók, rádió- és televízió állomások állandó készenlétben kalibrált és karbantartott, bármikor bevethető berendezésekkel rendelkeztek. (természetesen nagyobb szakember-létszám volt szükséges)
Az 1980-as években a meleg-hangzású csövekről szóló audiophile állítások, közel 20 évvel a félvezetős-technológia elterjedése után, kezdődtek. Az a feltételezés, hogy egy hangjelet néhány elektroncsövön és egy hosszú, „mágikus kábelen” átvezetve, a hang végtelenül meleg és végtelenül folyékony lesz, egyfajta félrevezető marketing. A csőnek nincs saját hangja. Ha mégis van, az csak hozzáadott torzítás lehet, ami nem a zenéhez tartozik. Az interneten nagy mennyiségben vannak téves információk az egyes, jellegzetes hangokkal rendelkező, különböző csövekről. Ez csak akkor igaz, ha egy adott elektroncső (A), amely az optimális teljesítmény elérése érdekében van beszerelve, egy másik csővel (B) helyettesítünk, ugyanabban az elektronikában, ugyanolyan konfigurációban. Ha a két cső különböző belső paraméterekkel rendelkezik, pl.: az „A” csőnek a „B” csőhöz való helyes előfeszítése nem vonatkozik a „B” csőre, a hallott különbségek többsége egyszerűen csak a nyereséggel kapcsolatos, nem különbözik attól, hogy a hangerő (szint) kissé megváltozik. Más eltérések a „B”-vel a lineáris tartományon kívül működnek és a különbség a túlzott 2. harmonikus torzításban keresendő! Egy másik tényező, azonban, hogy a kimeneti csövek eltérően „kommunikálnak” a hangszórókkal, a hagyományos tranzisztoros erősítőkhöz képest. Az ebből eredő hallható különbség a cső/tranzisztor paramétereinek eltérésével magyarázható.
Sok audiofil az alkímiában hisz és úgy is viselkedik. A kultusz vezérelt audiofileket könnyen fel lehet ismerni a márkanevek ismétlődő kántálásáról, a modellszámok és az értelmetlen szuperlatívák hangoztatásáról. Az elektroncsöves technológiának megértéséhez először ki kell tárgyalni olyan audiofil eredet mítoszokat, amelyek helytelenül írják le a jelenségeket.
(folytatjuk)
