John Scofield: Country for Old Men
A legendás jazz gitáros, John Scofield a most megjelent, Country for Old Men című albumával talán sokak számára meglepő módon egy új területre evez. Ugyanis Tőle műfajilag új korong egy country album. Az olyan nagy formátumú művészek esetében, mint aki Ő is, gyakori a más zenei stílusok felé történő elkalandozás. A repertoárban, mindössze egyetlen jazz-örökzöld kapott helyet, mégpedig a Johnny Mercer által jegyzett „I’m an Old Cowhand”. A kínálat meghatározó részét ismert country előadók és szerzők művei adják. Megtalálhatjuk az albumon Hank Williams-tól az „I’m So Lonesome I Could Cry”-t, Dolly Parton-tól a „Jolene”-t, sőt, még egy Shania Twain sláger is helyet kapott a repertoár második felében, ez pedig a „You’re Still the One”.
A zenei kalandozás ellenére túl sok újdonságot nem tartogat az új lemez. A sokak által méltán kedvelt Scofield-féle hangzást, alaphangulatot kapja a lemezzel ismerkedő zenebarát. Abban sincs nagy újdonság, hogy a gitáros nagyszerű zenészekkel vonult a stúdióba. Amit tőlük kapunk az igazi, sokcsillagos produkció.
A dalok többségénél a gitáros legenda nem érzett késztetést az átdolgozásra, ezek szinte az eredeti verzióban hangzanak el. Persze – remek improvizációk keretében – egy kis „színezést” ezek a kompozíciók is kaptak. Természetesen akadnak olyan felvételek is amelyek igen erős vérfrissítésen mentek keresztül és a „pót-vér” a jazz irányából érkezett. Ilyen szám pl. a „Red River Walley” is. Minden bizonnyal lesznek olyanok, akik idegenkedni fognak ettől az albumtól zenei stílus miatt. Az ő megnyugtatásukra elmondható, hogy ez az album nem egy „kocsma country” kiadvány. Scofield a tőle évtizedek alatt megszokott igényességgel és sok esetben egészen új megközelítéssel nyúl a country műfajhoz. Azt, hogy ez a „kalandozós” lemez hová fog valójában kerülni Scofield életművében majd a történelem fogja eldönteni.
Közreműködnek: John Scofield – gitár és ukulele, Steve Swallow – basszusgitár, Larry Goldings – zongora (1, 5-6), Hammond orgona (2-4, 7-11), Bill Stewart – dobok
Madeleine Peyroux: Secular Hymns
A sokoldalú énekesnő, Madeleine Peyroux új albuma, a Secular Hymns akár ünnepi albumnak is tekinthető. Hiszen az énekesnő pontosan 20 évvel ezelőtt, a Dreamland című korongjával mutatkozott be a lemezes előadók között. Az énekesnő következetesen tartja azt a 2-3 éves lemez megjelenési ciklust, amit az eddigi pályafutása megszokhattunk tőle. A legutóbbi soralbuma, a The Blue Room 3 évvel ezelőtt jelent meg. Vagyis egy „kiéhezett” rajongótábor várt a most megjelent Secular Hymns címűre. A felvételek elkészítéséhez az énekesnő egy különleges helyszínt választott, ugyanis azok Szent Mária templomban (Great Milton, Oxfordshire) készültek.
A hagyományt folytatva Peyroux a repertoárba most is feldolgozásokat tett. A lemez 10 számos kínálatába olyan dalok kerültek többek között, mint a „Got You On My Mind” és az „If The Sea Was Whiskey” (Willie Dixon), a „Hard Times Come Again No More” (Stephen Foster) és a „Tango Till They’re Sore” (Tom Waits). Összességében elmondható Peyroux légies hangja mit sem változott az elmúlt évek során. Még mindig könnyű varázslatosan elveszni a térben minden egyes elbűvölő lélegzet között. Az új produkció egységes és igényes lett. Az album kapcsán egyetlen negatívumot lehet megemlíteni, mégpedig a játékidő hosszát. Ugyanis a 35 perc körüli „total time” messze elmarad a bakelit korongok kapcsán szinte sztenderddé vált háromnegyed órás játékidőtől. Főként ez azért sajnálatos, mert az énekesnő hangját akár órákig is elhallgatná az ember. Az előbb említett „terjedelmi kifogás” ellenére ez a kiadvány tovább fogja gyarapítani az énekesnő nálunk is stabilnak tekinthető rajongótárborát. Akár önmagáért hallgatjuk, akár egy baráti beszélgetéshez keresünk háttérzenét, akár egy hosszú autóvezetéshez keresünk „társat”, a Secular Hymns minden körülmények között „jól teljesít”.
Közreműködnek: Madeleine Peyroux – ének és gitár, Jon Herington – gitár, Barak Mori – nagybőgő
Norah Jones: Day Breaks
Éppen 15 éve annak, hogy a nagy múltú Blue Note kiadó lemezszerződést ajánlott a pályája elején álló, kellemes hangú énekesnőnek, Norah Jones-nak. A létrejött kontraktusnak köszönhetően születhetett meg az énekesnő bemutatkozó lemeze, a Come Away With Me. A debütáló korong világszerte hihetetlen népszerűséget hozott az előadó számára. Az elmúlt évek során, a szinte exponenciálisan gyarapodó rajongótábor nagy örömére egymás után érkeztek az újabb és újabb albumok. Most ezek közül a legfrissebb a Day Breaks címet kapta. Az új kiadvány egyfajta visszatérés a gyökerekhez, ugyanis ez is, a hajdani bemutatkozó koronghoz hasonlóan a jazz jegyében fogant. Az album repertoárjában 12 dal és 4 bónuszfelvételt találhatunk. Ez utóbbiak a „főműsorban” található számok, különböző helyszíneken rögzített koncert változatai. Az elhangzó dalok többségét Norah Jones jegyzi szerzőként. Kivételt a „Don’t Be Denied” (Neil Young), a „Peace” (Horace Silver) és a „Fleurette Africaine” (Duke Ellington) képez.
Összességében ismét egy olyan zene született, amit bátran lehet használni igényes, de nem tolakodó hangkulisszaként egy luxusétteremben vagy otthon egy nehéz nap után. De, ajándékozhatjuk szeretteinknek valamilyen ünnepi alkalomból (vagy csak úgy). Ez a lemez ugyan nem követelik meg a komoly figyelmet, de ha valaki mégis el akar mélyülni benne, akkor találhat benne átélhető, izgalmas, szép dolgokat is. Szépen-ízlésesen, időtlenül szólnak ezek a felvételek, remekül összerakott albumról van szó. Norah Jones lemezei eddig is gyakran forogtak számos High-End show-n a különböző gyártók-forgalmazók által kialakított stúdió szobákban. Most a „bemutató lemez” kollekció egy új tétellel bővült a Day Breaks formájában.
Charlie Haden / Liberation Music Orchestra: Time/Life
Mindig furcsa érzés egy olyan zenei kiadvány kézben tartani, amelynek az előadója már nem érhette meg az album megjelenését. Ez a szomorú helyzet állt elő a világ egyik legjobb bőgősének tartott Charlie Haden most megjelent lemezének, a Time/Life kapcsán is. Hiszen Haden 2014 óta már csak az égi zenekarban játszik. Az muzsikus ezt az albumát azzal a Liberation Music Orchestra-val készítette, amelyet 1969-ben Carla Bley társaságában ő alapított. Az előbbiek fényében talán nem igazán meglepő, hogy a repertoárban szereplő kompozíciók többségét Carla Bley jegyzi szerzőként. Az 5 számot tartalmazó lemezről a „Blue in Green” (Miles Davis-Bill Evans) és a „Song for the Whales” (Charlie Haden) számít kivételnek. Első ránézésre az 5 szám kevésnek tűnhet, de valójában semmi ok az „aggodalomra”. Ugyanis a korong közel egyórányi hallgatni-valót kínál. Ebből kiderül, hogy nagy ívű, „kifejtős” kompozíciókról van szó. Közülük a legnagyobb lélegzetű – a maga bő 14 perces hosszával – az album címadó szerzeménye, a „Time/Life”. A lemez mintegy keretezi az a két élő felvétel, a „Blue in Green” és a „Song for the Whales”, amelyeket 2011-ben, Belgiumban egy zene fesztiválon rögzítettek. Közéjük került három stúdió anyag. Az elhangzó anyag nagy erénye, hogy a dallam mindig a középpontban van és kreatívan úgy fejlesztik, hogy az tökéletesen szimbolizálja az improvizációval teli jazz szabadságát.
A lemezről egy olyan muzsikust hallunk, akinek az életének meghatározó eleme volt a zene. Ennek következtében ezeket a felvételeket azok a hallgatók fogják a legjobban élvezni és szeretni, akiknek szintén fontos szerepet tölt be a zene. A Time/Life album méltó emlékezés a világ egyik legnagyobb nagybőgősére.
Robert Glaspers Experiment: ArtScience
Robert Glasper napjaink egyik legkeresettebb jazz zongoristája. A jazz műfajából ki-kitekintve a legkülönbözőbb zenei stílusokban – a rocktól a hiphopig – alkot. A muzsikust 2005-ben szerződtette a Blue Note Records. A neve szólóban és a zenekarjaival is ezután vált igazán ismertté. Az úgynevezett „nagy áttörést” a kvartettjével, a The Experiment formációval 2012-ben elkészítette a Black Radio című R&B album hozta meg, melyet Grammy-díjjal jutalmaztak. Glasper újragondolta a jazz műfaját és új közönséget szerzett számára. Sokan úgy tekintenek rá, mint a jövő jazz zenéjének hírnökére.
Az előadó nagy érdeklődéssel várt új albuma az ArtScience címet kapta. A friss kiadvány – Glaspers-től megszokott módon – nagyon sokszínű lett. A repertoárban a saját szerzemények mellett néhány átdolgozás is helyet kapott. Ez utóbbiak közé tartozik Herbie Hancock funk balladája a „Tell Me a Bedtime Story” és a Human League által népszerűvé vált „Human”. A lemez a nagyobb lélegzetű – 5 perc feletti játékidejű – számok uralják, ami bizonyítja, hogy Glaspers-ék kedvelik a kifejtős játékot.
Az energikus funky-tól („Day to Day”) az R&B-ig („Find You”) szinte mindent megtalálunk a lemezen. De, a jó számok mit sem érnének abban az esetben, ha a tolmácsolásuk nem egy professzionális zenekar által történne. Jelen esetben, szerencsére ez a feltétel is adott, hiszen Robert Glaspers együttesét remek muzsikusok alkotják. Akik szólóban és csapatként is maradandót alkotnak. Precíz és mély átéléssel elvégzett munkájuk egy olyan lemezt eredményezett, amelynek minden jelentősebb lemezgyűjteményben helye van. A Robert Glaspers Experiment új albuma leginkább azoknak szól, akik kedvelik az új utakat kereső, kreatívan gondolkodó muzsikusokat, illetve az általuk készített produkciókat.
Közreműködnek: Robert Glasper- zongora, Casey Benjamin – szaxofon, Derrick Hodge – nagybőgő, Mark Colenburg – dobok.
