Több olvasói levelet kaptunk a Korg DS-DAC–10R készülék tesztjével kapcsolatban. Egy páran látni szerették volna az értékelés egyes összetevőit, a készüléket és a szoftvert működés közben, neki a forgalmazó bemutatótermét ajánlottuk, ahol demonstrálni tudják a folyamatot minden érdeklődőnek. A legtöbb levél író kifejtette, hogy szerinte milyen berendezés lenne a legalkalmasabb a feladatra. Néhányan felhívták figyelmemet a Parasound Z phono USB vagy a Furutech Alpha design labs GT40 készülékekre, amelyek szintén egyesítik a phono-előerősítőt és az USB-csatlakozással rendelkező analóg-digitális átalakítót (ADC) egy dobozban.
Van itt egy konkrétabb kérdés is. A külföldi sajtó ebben a témában megjelent cikkei erősen javasolják, hogy magasabb mintavételezés eredményeképpen jobb a hallható minőség, mint amit a hagyományos CD nyújthat. Ha jó minőségű hanglemezről, igényes lemezjátszóval, magas minőségű hangszedővel, összességében kitűnő forrásból digitalizálunk akkor ajánlatos venni egy olyan A/D konvertert, amely képes legalább 24bit/96kHz mintavételezésre. Ez a logika azt sugallja, hogy a „gyengébb” lemezek „gyengébb” rendszerek adta muzsikák digitalizálása esetén nem kell több, mint 16bit/44.1kHz., mivel a lemez nem tartalmaz olyan információt amit a 16/44.1 ne tudna megfelelően rögzíteni?
Lehet, hogy azok, akik szeretnének régi lemezekről és kazettákról számítógépes fájlokat készíteni, „beleszaladnak” egy új hibába? A kérdésre a válasz kulcsát azok az ismeretek adják, amik rendelkezésre álltak a lemezkészítéshez használt mesterszalagok esetében, az 1980-as években, amikor a CD átvette a vezető szerepet a piacon.
A téma valóban elgondolkodtató. A felvételek elemzésekor könnyen mérhető két dolog: a dinamikai tartomány és frekvencianemet. A dinamika tartomány nagyságát határozza meg a bitek száma és a frekvenciamenet tartalmát tudatja velünk a mintavételi ráta. Nem azt mondjuk, hogy a mintavételi frekvencia fogja meghatározni a frekvenciaátvitelt! Egy magas mintavételi arány nem pusztán arról szól, hogy a magas frekvenciákat rögzítettük! A nagyfrekvenciás mintavételezés lehetővé teszi számunkra, hogy pontosan rögzítsük a tranzienseket és a részleteket, amelyek a legfontosabbak, főleg az énekhangok és az akusztikus hangszerek hangjának valósághoz közeli reprodukálásához.
Nagy mintavételezési sebességen nem használunk meredek antialiasing-szűrőt, amely megváltoztathatja egy audio-jel fázis információit, de a zenei felvétel esetén jelzett fázistorzulások értékelésében sincs egyetértés, hogy az ilyen torzulások mennyire és miképpen befolyásolják a hangélményt.
A dinamikai sáv szélessége. A dinamika tartomány még a nagyon jó szalagos stúdió gépek esetén is az általánosan elfogadott, nem több, mint körülbelül 70 dB. Attól függően, hogy mikori a felvétel és az eredeti felvevőkészüléknek milyen elektronikus paraméterei voltak, valamint a mesterszalag sérülésmentes, a dinamika tartomány esetenként nagyobb lehet, mint 70 dB. Míg néhány audiofil vinyl préselés zajszintje – vagyis az LP felületi zaja – nem lehet több, mint -70 dB, a jobb minőségű, régi lemezek (’50-es, ’60-as évek kiadásai) dinamika tartománya közelebb van a 60dB-es értékhez. Ezért nyugodtan feltételezhetjük, hogy a mérhető dinamika tartomány egy az LP esetén legfeljebb 70 dB. Az emberi agy csodálatosan dolgozza fel a hangokat és képes felismerni jeleket eltemetve a zaj alatt. Tehát nyugodtan feltételezhetjük, hogy a 16 bit/44.1 kHz-es mintavételezés 96 dB-es dinamika tartománya elegendő ahhoz, hogy rögzítse az összes részletet egy LP-ről.
Van egy ösztönző, hogy mégis nagyobb mintavételezést (24bit/96kHz) használjunk 16bit/44.1kHz helyett. Mivel néhány szoftver (pl.:Audacity) beavatkozásokat enged az elkészített felvételekbe – ilyen a sercegés és pattogás eltávolítása, lekeverés, szintkiegyenlítés stb., az ilyen műveletek végzése esetén a nagyobb matematikai pontosság és a nagyobb bit mélység jobb eredményre vezet.
A maximális frekvenciahatár egy 44,1kHz-en működő A/D konverter esetén 22 050 Hz. Amikor a simító-szűrő hatását is figyelembe vesszük, a felső frekvencia határ 20 000 Hz körülire csökken. Kiváló minőségű stúdió-szalagra nagy-sebességen (30ips) legalább 30 000 Hz-ig rögzíthetjük a magas frekvenciákat, a maximális sávszélesség vinyl esetén még nagyobb, legalább 40 000 Hz.
Sok analóg mester-szalagról készített nagy-felbontású digitális transzfer tartalmazhat 20kHz feletti jeleket. A kérdés tehát az, hogy lesz-e elég nagyfrekvenciás információ a musztereken vagy a fennmaradt régebbi préseléseken. Sok hangszer előállítja a magas frekvenciákat, de nem mindig jelennek meg jól a frekvencia-elemzésben. Például a cintányérok és a triangulum rendkívül gazdag magas frekvenciákban, de a frekvenciák eléggé rendezetlenek, összetevőik általában eltűnnek a zajban. A rézfúvós hangszerek sokkal jobban vizsgálhatók.
Jellemző hibák lehetnek például: az album sávszélességéről kiderült, hogy meglehetősen korlátozott, a rézfúvósokhoz alkalmazott mikrofonok harsogó hangot vesznek, a felharmonikusok teljesen hiányoznak, 16 kHz-en valószínűleg a szalag sziszeg. Mindez rendkívül zavaró függetlenül attól, hogy mi történik zeneileg.
Akár objektíven, a mérési mód is megmutathatja, hogy egy fél évszázados LP minősége meghaladhatja a CD szabvány korlátozott sávszélességét. Azonban ez nem jelenti azt, hogy minden vinyl, akár régi vagy új, tartalmaz bőséges nagyfrekvenciás információt. Néhány, a barázdákban eredetileg hibátlanul meglévő nagyfrekvenciás információ a már sokszor játszott lemezekről gyatrábban szól, különösen, ha a berendezésnek nem megfelelő a beállítása vagy lehet, hogy a lemez elkopott.
Általában a klasszikus-zenei felvételek a legjobb minőségű felszereléssel, mikrofonozási technikával, a legkisebb elektronikai beavatkozással készültek, mert sok esetben volt idő nagyobb figyelmet fordítani a hangzáshűségre.
A rock és pop albumok egész sorának feltérképezése tanúskodik arról, hogy az eredeti felvételhez képest, a minőséget tekintve, módosított változatok kerültek a lemezpiacra a jukeboxok vagy a nagyon szerény lejátszók miatt. (milliós példányszámot kívántak eladni – szóljon jól a gyenge készülékeken is – nem audiofileknek való kiadványok)
A jazz LP egy vegyes zsák, melynek hangminősége függ az előadók és a lemeztársaság eredeti költségvetésétől, a stúdiómunka vagy a helyszíni felvétel árától és azzal párhuzamos minőségétől, a lemezvásárlók többsége ezt nem is feltételezi. (jazz koncertfelvételnél eleve bekalkuláljuk a nem éppen optimális helyszín élményét, viszont a kortörténeti hűség szempontjából az időpont megismételhetetlen)
Így lehet, hogy nem mindig van szükség egy magas minőségi szintű A/D konverterre minden részlet rögzítése érdekében, amit a barázdából fel lehet fogni.
A nagy minta-arányú digitalizálásnak is megvannak az előnyei. Az egyik kevésbé nyilvánvaló ezek közül, hogy a hallgató könnyebben szét tudja választani a vinyl háttérzaját a zenei tartalomtól és a hangzástérben elhelyezkedő hangszereket egymástól, amit könnyű meghallani, de nehéz vagy lehetetlen megmérni.
Az olvasói felvetésre a válasz: nem minden régebbi LP esetén előnyös a nagyobb mintavételezés, mint a 16-bit / 44.1kHz, de azért azt javasoljuk, hogy azoknak, akik vinyl-gyűjteményük féltett kincseinek archiválására adják fejüket használjanak legalább 96kHz-en működő A/D konvertereket, mert a CD-szabvány 44,1kHz-e nem elég az összes információ rögzítésére, amit egy LP tartalmazhat.
Értekezésünk levelezéseink és a Soundstagenetwork.com cikkének témája nyomán készült.
