Amilyen sokszínű maga a jazz műfaj, legalább olyan a rajongótábora is. A műfaj szerelmeseit számos szempont szerint lehetne „kategorizálni”, de leginkább két táborba tartoznak. Az egyik tábor a vokális a másik pedig az instrumentális jazz elkötelezett híve. Természetesen a két tábor között nincs szigorú határvonal és ez az előadókra is áll, hiszen nem példa nélküli, amikor egy instrumentális „besorolású” zenekar énekest von be egy-egy produkciójában. A műfaj vokális ágának tagadhatatlan érdeme, hogy olyan hallgatóságot is képes megszólítani, amelynek tagjai nem éreznek különösebb vonzalmat a jazz iránt. Gondoljunk csak pl. Diana Krall-ra, Dianne Reeves-re vagy Cassandra Wilsonra akiknek sok rajongójuk van a jazz-en kívüli világból is.
Az alábbiakban bemutatásra kerülő lemezekkel elsősorban a vokális jazz kedvelőinek igyekszünk kedvezni, méghozzá úgy, hogy a másik tábor tagjait sem szeretnénk kirekeszteni a jóból.
Lyn Stanley-nek meglehetősen érdekesen alakult az előadói pályafutása. A Washington állambeli Tacoma-ban született Lyn Stanley számára Maria Callas, Duke Ellington és Judy Garland lemezei jelentették az inspirációt arra, hogy énekelni tanuljon. Hosszú éveken keresztül háttérénekesként élhette ki szenvedélyét különböző zenekaroknál. Közben szépen építette szóló-karrierjét is, de emellett a Michigan State University-n ledoktorált. Jelentős – a zenei pályafutását is érintő fordulat 2010-ben következett be az életében. Ekkor fedezte fel a hangját a veterán zongorista, Paul Smith, akinek a felesége „véletlenül” énektanár volt. A szerencsés találkozásnak köszönhetően az énekesnő előadói karrierje felszálló pályára került. Első lemeze a Lost in Romance 2013-ban jelent meg és a szakma, valamint a közönség körében is osztatlan sikert aratott. Most készült el a folytatás, ami Potions címet kapta. Az új korong egy képzeletbeli időutazásra csábítja a hallgatókat, ugyanis az énekesnő repertoárját az ’50-es évekből származó örökzöldekből állította össze. Ez alól kivételt csak a „The Man I love” című ráadás szám képez. Mentora két évvel ezelőtt, nyáron elhunyt így ezt a kompozíciót neki ajánlja az énekesnő, mivel ezt hallotta tőle először. A bőséges hallgatni-valót kínáló repertoárban 14 számot találhatunk, a már említett bónuszon kívül. Olyan jól ismert melódiák követik egymást a korongon, mint pl. a „Cry Me a River” (Arthur Hamilton) és az „I’m Walkin’” (Fats Domino/ Dave Bartholomew). Egy-egy albumot hallgatva sokszor eljátszik az ember azzal a gondolattal, hogy a hangzó anyagot milyen környezetben tudná elképzelni élő előadásban. Nos, Stanley lemezének élő bemutatására leginkább egy bensőséges hangulatú jazz-klub lenne az optimális helyszín. Az énekesnő hangja már az első pillanattól kezdve könnyedén „bemászik” a hallgató fülébe és tartósan be is fészkeli oda magát. Az előadó érezhetően nem bízott semmit a véletlenre, hiszen átfedésekkel ugyan, de szinte minden felvételt más és más muzsikus csapattal rögzített. A sok muzsikus közül leginkább a zongorista Kenny Werner játéka tetszik. Ő több számban is játszik, de lemez címadó dalában mutatott teljesítmény teszi a szerepét feledhetetlenné (ebben a számban Hammond-on is megcsillantja a képességeit). A nemes hang, a kellemesen újrahangszerelt kompozíciók és a közreműködők nagy száma eredményezi végül ezt a remek albumot. A háttéranyag tanúsága szerint, hogy az ’50-es évekből származó örökzöldek korhűen szólaljanak meg analóg technikával rögzítették mindet. A kiadvány CD-lemez változat mellett Hybrid SACD formátumban is elérhető.
Közreműködnek: Lyn Stanley: ének, Glenn Drewes: trombita és szárnykürt, Thom Rotella: gitár, Tom Rainer: klarinét, Luis Conte: ütősök, Rickey Woodard: tenor szaxofon, Kenny Werner: pianínó, orgona, Mike Lang: pianínó, orgona, Bill Cunliffe: pianínó, orgona, Mike Valerio: bőgő, Johannes Weidermuller: bőgő, Joe La Barbera: dobok, John Robinson: dobok, Ari Hoenig: dobok
A szintén amerikai énekesnő Lauren White egy trióval vonult a stúdióba lemezt készíteni, valószínűleg azért, mert a jazz műfajon belül a zongora-bőgő-dob felállású formációknak van a legnagyobb rajongói bázisa. Az Experiment című album már a harmadik darab az énekesnő diszkográfiájában. 2011-ben címként a saját nevét viselő albummal jelentkezett, majd két évvel később a Meant To Be című koronggal tovább növelte a rajongóinak számát. Az új album a The Quinn Johnson Trio által kísért lemez, Inspired By The Recordings Of Irene Kral alcímmel került a boltokba, ami arra utal, hogy a fiatalon elhunyt jazz-énekesnő, Irene Kral (1932-1978) hajdan énekelt dalaival töltötte meg a repertoárt. Az énekesnő már az első felvétellel kinyitja a kaput ami a szép hangok világába vezet. Hiszen a „Like Someone In Love” (Jimmy Van Heusen/Johnny Burke) igazán pompás kezdés. Ez egyben jelzés is, hogy nem a wattokról és a decibelekről szól a következő közel egy óra… Akit nem győzött meg a nyitó szerzemény, annak ott van a folytatásban egy igazán „belassult” dal a „Rock Me To Sleep” (Paul Vandervoort II/ Benny Carter), ami tulajdonképpen egy „jazz altatódal”. A nagyon egységes szerkezetű anyagban olyan szép melódiákat találhatunk még, mint pl. a „Better Than Anything” (David “Buck” Wheat/Bill Loughborough) ami egy csodálatos duett Mitch Elis-szel vagy a latinos „Winter Moon” (Laurindo Almeida/Portia Nelson). A repertoárt egy alig félperces, instrumentális kompozíció a „Rain” zárja. A vokális lemezeknél természetesen maga az énekes van a reflektorfényben, de méltatlan dolog lenne, ha ebből a fényből nem jutna a zenészeknek is. Különösen fontos pár gondolatot szentelnünk a trió vezetőjének, Quinn Johnson-nak is. Hiszen egy nem akármilyen kaliberű zongoristáról van szó. Johnson az elmúlt évtizedek során olyan világsztárokkal dolgozott együtt, mint pl. Rod Stewart, Diana Ross és Diane Schuur, valamint olyan nagyzenekarokban játszott/játszik, mint a Clare Fischer Band. A sok zenekari feladat mellett – szerencsére – még saját, szólóanyag elkészítésére is tudott időt szakítani. Ennek köszönhetően került a piacra, 2012-ben a Tunes, Bits and Other Pieces című korongja. Johnson a most bemutatott lemezen is remekül szerepel, nagy része van abban, hogy a kiadvány sikeres lett. Johnson-hoz hasonló színes múlttal rendelkezik a trió bőgőse-basszusgitárosa Trey Henry és a csapat dobosa Ray Brinker is. Az előbbi olyan sztárokkal koncertezett, illetve stúdiózott együtt, mint pl. Christina Aguilera, Johnny Cash, Pussycat Dolls, Natalie Cole és Linda Ronstadt. Utóbbi pedig Joe Cocker, Natalie Cole, David Lee Roth, Cinderella, Woody Herman, Randy Brecker, Norah Jones és Bonnie Raitt koncertjein vagy lemezein dolgozott a produkció sikeréért.
Összességében elmondható, hogy mindenféle agyonjáratott kliséktől és pózoktól mentes, személyes hangvételű produkció került Lauren White legújabb lemezére. Reméljük, hogy az énekesnő következő albumára nem kell ismét éveket várnia a hallgatóságnak!
Közreműködnek: Lauren White – ének, Quinn Johnson – pianínó, Trey Henry – bőgő/basszusgitár, Ray Brinker –dobok, Mitch Ellis – ének, Jodi Burnett – gitár
Antoinette Montague este is jól mutatja, hogyha a tehetség egy jó mentorral találkozik, akkor már nem igazán lehetnek akadályok a siker felé vezető úton. Adott volt egy remek fekete hang, amit nem kisebb személyiség fedezett fel, mint a jazz-díva Etta Jones. Mindez valamikor a kétezres évek közepe táján történt. Az énekesnő tehetsége és szorgalma, valamint a mentor szakmai tekintélye megfelelő alapot szolgáltatott a jazz-ranglétrán történő gyors emelkedésre. A közös munkájuk első gyümölcse 2006-ban született, a bemutatkozó album a Pretty Blues címet viselte. A debütáló anyagon jól látszott a magas szintű szakmai támogatottság. Ugyanis azon olyan magasan jegyzett muzsikusok játszottak, mint pl. Mulgrew Miller (pianínó), Bill Easley (szaxofon), Kenny Washington (dobok) és Peter Washington (bőgő). Aztán kiderül, hogy Montague nem a gyakran stúdióba vonuló énekesek közé tartozik. Ezt támasztja alá az is, hogy a második lemezére néhány évet kellett várni. A Behind The Smile 2010-ben került a boltokba. A harmadik korongjának is igen hosszú kifutási időt adott, ugyanis a World Peace int he Key of Jazz csak az idén készült el.
Az új album repertoárja meglehetősen sokszínű, mert abban a legkülönbözőbb irányból érkezett kompozíciókat találhatunk. Az énekesnő által újrahangszerelt dalok között ugyanúgy megtalálhatjuk John Lennon „Imagine” című számát, mint Billie Holiday és Arthur Herzog jr. örökzöldjét, a „God Bless The Child”-ot valamint Richard Rodgers és Oscar Hammerstain II. slágerét az „Oh, What A Beautiful Morning”-ot. A számos feldolgozás közé, az „And So It Is” formájában egy saját szerzemény is beékelődik. Az énekesnő az új hangszereléssel, ahogy mondani szokták „bátran belenyúlt” az egyes számokba, ami egy egészen új arculatot eredményezett. Így lett többek között az „Imagine”-ből egy latin ritmusú dal vagy az „Ain’t Gonna Let Nobody Turn Me Round”-ból egy acid jazz mű. A lemezt hallgatva az embernek olyan érzése van, mintha az énekes egyfajta önigazolás célzattal készítette ezt az anyagot. Talán önmagának és a közönségének is azt szerette volna bizonyítani, hogy ő nagyon sok zene stílusban otthon van. Az egyébként egy anyag megítélésénél gyakran vita tárgyát képezi, hogy a „kevert” vagy „tiszta” stílus tekinthető előremutatóbbnak. Ezt, most ki-ki a saját vérmérséklete szerint eldöntheti Montague albumnál is.
Antoinette Montague új lemeze elsősorban azoknak szól akik szeretik a változatos albumokat. Hiszen a World Peace int he Key of Jazz változatosság iskolapéldája is lehetne, mivel talán két egyforma stílusú szám sincs rajta. Ugyanakkor mégis van valami, ami hídként köti össze a számokat, ez pedig nem más, mint az énekesnő könnyen megszerethető hangja.
Közreműködnek: Antoniette Montague- ének, Danny Mixon- pianínó, Paul Beaudry – bőgő, Winard Harper – dobok, Jay Hoggard – vibrafon, Solomon Hicks – gitár, Bill Easley – fuvola
