Semmi sem szórakoztatja jobban az audiofileket, mint a kábelek körül kialakuló vita. Vannak, akik meg vannak győződve arról, hogy a vezetékek nem többek, mint drága hangszínszabályozók. Mások úgy vélik, hogy az ellenállás, a kapacitás és az induktivitás közötti különbségektől eltekintve, az egész csak önámítás. A kábelek a forráskomponensektől az erősítőhöz továbbítják a jeleket, majd onnan a hangsugárzókba. Nem számít, mennyire jók a komponensek, ha nincsenek kábelek, nincs hang. Ideális esetben a kábelek anélkül látják el a feladatukat, hogy bármit is hozzáadnak az általuk továbbított jelekhez, és leadják az összes bejövő jelet. A tapasztalatok szerint azonban az összekötők és hangsugárzókábelek közötti különbségek hallhatók – bármennyire is szeretnénk, nincs ez másképp.

Valószínűleg egy ilyen egyszerűen hangzó leírás lehetetlen itt az anyagi világban, de miért?
Először is, a fémvezető fizikai természete – molekuláris szerkezete – biztosítja, hogy zaj adódik a jelhez. Másodszor, függetlenül attól, hogyan tervezik meg a kábelt, figyelembe kell venni az ellenállás, az induktivitás és a kapacitás hármasságát. A legegyszerűbben megtervezhető tényező, ami ritkán jelent problémát a kábelek tervezésekor, az ellenállás, azt jelenti, hogy mennyire nehéz átvezetni az áramot a kábelen. A kapacitás és az induktivitás ezzel szemben komolyan megnehezíti az elméleti ideálunkhoz hasonló kábelek tervezését, mivel ezek „tárolók” – különös ellenállással rendelkeznek az általuk hordozott összes jel leadásával szemben. Természetüknél fogva megtartják azt. Ezenkívül az induktivitás és a kapacitás egyfajta táncot járnak egy audio-kábelben: a kábel elsősorban induktív, de bizonyos frekvenciákon kapacitívvá válik.

Azt a frekvenciapontot, ahol a kábel induktívról kapacitívra vált, rezonanciapontnak nevezzük, és ez a pont általában körülbelül 1 300 Hz. Ahogy a frekvencia megközelíti az 1 500 Hz-et vagy az alá, a kábel egyre nagyobb ellenállást tanúsít a jel alacsony frekvenciás komponensével szemben. A véletlenszerű zaj, nem is beszélve számos más kölcsönhatásról, azt diktálja, hogy az átmenet nem egy adott ponton, hanem egy széles sávban történik, ahol a jel induktívról kapacitívra, majd vissza változik. A fül ezt a kölcsönhatást kioltásként érzékeli – így olyan információkat veszítünk, amelyeket nem lehet visszaállítani. Végül visszatérünk a kábel legalapvetőbb funkciójához az összeköttetéshez. A probléma az, hogy minden szakaszban eltérő impedanciájú elemeket köt össze. Az eltérés miatt elutasított jelek visszaverődnek a forrás felé, ahol elfedik az alacsony szintű részleteket. Ebben a korántsem ideális világban egy kábelnek komoly feladata van.

A tervezők sokféleképpen próbálják megoldani ezeket a problémákat – némelyek pedig egyszerűen figyelmen kívül hagyják őket. Jack Sumner, a Transparent Audio munkatársa szerint a kábelbe épített kompenzációs hálózat a járható út. Természetesen felmerül a kérdés: „mi van a dobozban?” De, azon kívül, hogy egy alul-áteresztő szűrőhálózat, nem tudunk meg semmit. Ha azonban megkérdezzük, hogy mit csinál, ez a beszéd(!)
…„Az induktivitás növelésével megváltoztatjuk azt a pontot, ahol a kábel kapacitívvá válik” – magyarázta Jack Sumner egy interjúban. …„Az első dolog, amivel foglalkozunk, az az ultra-magas frekvenciák lecsengése. Sokan egyszerűen nem értik, hogy ez hogyan befolyásolhatja (kedvezően) azt, amit hallunk. Alapgondolatunk a termodinamikából származik: ha hőt adunk egy rendszerbe, annak egy bizonyos mennyisége alacsonyabb energiaformává alakul át, így nem használható hőként. Ugyanez igaz egy kábelre is: ha sok nagyon magas frekvenciájú komponens van, mint például a rádiófrekvenciás zavarok, akkor annak egy része valójában alacsonyabb energiaformává alakul. Ez zajként jut le a hallható sávokba – ami elfedi az alacsony szintű részleteket. Nem feltétlenül logikus, de információt dobunk ki – olyan információt, amire nincs szükségünk. Az elektronikai elemek második funkciója az, hogy jobban összehangolja az egyik impedanciát a másikkal. Az egyik komponensről a másikra mindig van impedanciaváltozás. Azok a jelek, amelyek nem haladnak át az erősítésen, fáziskülönbségként verődnek vissza, ami tönkreteszi az alacsony szintű részleteket. A harmadik és legfontosabb funkciója, hogy az induktivitás hozzáadásával csökkenti azt a rezonanciapontot, ahol az induktivitás kapacitássá változik. Példának vegyünk egy egyszerű/sima kábelt: egyenes frekvenciaátvitele és egyenletes „csoportkésleltetése” van. Az egyenletes csoportkésleltetés azt jelenti, hogy a harmonikus szerkezet a kábel végén ugyanúgy rakódik össze, mint az elején. Amikor egy igazi cintányért hallunk, halljuk, ahogy a verő a réztányérhoz koppan, majd szinte azonnal követi a felharmonikus szerkezet, amely végül a jellegzetes cintányérrezgést eredményezi (lecseng). A kábel induktivitásának egyszerű hozzáadása pontosabb lenyomatot adna az alapfrekvenciáról – a verőütésről –, de tönkreteszi a csillogás idő- és frekvenciaviszonyát. Amikor kompenzációs elektronikai hálózatot adunk hozzá, lehetővé válik a rezonanciapont csökkentése a csoportkésleltetés vagy a frekvenciaválasz befolyásolása nélkül. A rezonanciapont csökkentése az egyetlen módja az alaphang és a harmonikus megfelelő viszonyának elérésének.”…

A zene a hangok művészete. Először is, fel kell figyelni a csendre. Általában a csendet a zaj hiányaként gondoljuk, de a zenében a csend nem csupán valami hiánya, hanem érték – önmagában való dolog; sőt, a legtöbb zeneelméleti órán a szüneteket a hangjegyek előtt tanítják. A kiváló minőségű kábelek a csendet fizikai, nem pedig elméleti valóságként ábrázolják. Így válik hallhatóvá a részletek mélysége, a meglepően jól illusztrált játékos pillanatok, amelyek feltárják a mű szellemességét. Ez az egyik nyilvánvaló módja annak, hogy a zene gazdagabb és mélyebb legyen. Kilépünk a tisztán tonálisból és a temporális birodalomba helyez minket. Nem ritka, hogy a felhangstruktúrákat az alaphang fölé halmozódóként említjük. Ez pontos módja a holografikus ábrázolásnak. De az igazság az, hogy a felhangok az alaphang inherens részei és elválaszthatatlanok tőle. Azért írjuk le őket különálló létezésként, mert a hallórendszerünk bizonyos frekvenciatartományokat jobban kedvel, mint másokat. Nem véletlenül, mert sok komponensből hiányzik az egyenletes csoportkésés – ami tovább torzítja az egyes hangok érzékelését. Ha ezeket az egyes hangokat mozgásba hozzuk – időben és hangmagasságban is, zenét hozva létre –, a dolgok igazán összezavarodnak.

Minden komponens hatással van a felvett zene hangszínegyensúlyára, ez alól a kábelek sem kivételek. De, a kábel soha nem erőltethet különösebb hangzásbéli jellegzetességet az audio-rendszerre. Az egyes komponensek cseréje tisztán hallható változásokat eredményeznek a hangzás karakterében – gyakran radikálisakat. Ha a kábel a saját személyiségét érvényesíti, ugyanez történik. A „jól-képzett” vezetékek áteresztő képessége, átlátszó jellege segít abban, hogy sokkal tisztábban halljuk az egyes berendezések hiányosságait – különösen a kevésbé ambiciózus berendezésekét. Bár a jó kábelek elengedhetetlenek – egyetlen rendszer sem fog működni nélkülük – a vezetékek nem az elsők, amire pénzt költünk.

 Cikkünkhöz felhasználtuk John Atkinson és Wes Phillips gondolatait.