A mai magyar jazz-élet legnagyobb dobásai a Budapest Music Center kiadójának berkein belülről kerülnek a lemez boltok polcaira. Egy kis restanciát kívánunk kiigazítani – régen nem írtunk a megjelenésekről – ezért most nagyobb lelkesedéssel fogunk neki a következő CD-lemezek bemutatásának. A következő zenei anyagok befogadásához és értékeléséhez idő kell, viszont a jazz műfajaiban járatos hallgató különféle csemegékre talál.
Velvet Revolution – Message in a Bubble című anyagának már az első hangjai egy varázslat kezdetét jelentik. Egy energikus szám kerekedik ki, amelynek gyors ritmus az alapja. Hamar rájövünk, hogy a lemez anyaga egy történetmesélés. Rengető basszusokat ne várj! Nincs nagybőgő, de még dobszerkó sem, helyettük levegővel teli szaxofon, hegedű és vibrafon, van tiszta hangzás, összhang, jól kidolgozott harmóniák még akkor is ha a produkció a pillanat művészete. Egy pillanatra sem esik ki senki a szerepéből – nekünk hallgatóknak az élvezetes vége jutott. Message in a Bubble vagy Bottle (szinte mindegy) csak az a fontos, hogy érkezzen a válasz! A válaszokat a művészek idézik fel, nem is akárhogyan. Egyedi összjátékuk, egymásra találásukban gyökerezik. A három muzsikus kihasználja hangszere dinamikai képességeit. A zenei anyag elmélyülést, mindamellett kiváló szórakozást nyújt.
A Velvet Revolution a szaxofonos Daniel Erdmann legeredményesebb és legnagyobb múltra visszatekintő saját formációja, amelynek tagjai három különböző nemzetből származnak, de valamennyien Franciaországban élnek. Szerencsénk van, hogy a BMC Records utóbbi időszakának legsikeresebb jazz-zenekaráról beszélhetünk. Théo Ceccaldi – hegedű és Jim Hart – vibrafon a kortárs zene komplexitását járatják csúcsra. A Message in a Bubble című album korunk egy aktuális problémájára reflektál. A magány tapasztalatát dolgozza fel amellyel a modern ember a mindennapokban azóta is szembesül. Zenéjük azonban nem segélykiáltás, hanem annak reményét fogalmazza meg, hogy az őszinte párbeszéd és együttlét ma is lehetséges. Bizonyára nem véletlen, hogy a trió három tagja éppen itt éri el a teljes egyenrangúságot. Théo Ceccaldi és Jim Hart előző lemezükön nagyobb szerepet vállaltak az improvizációkban, most viszont már a lemezen szereplő kilenc kompozícióból hármat-hármat ők jegyeznek szerzőként. A trió szerves közössége tehát annak is teret nyit, hogy a zenészek önállósága kibontakozzon.
(Audiofileknek is ajánlott lemezanyag, mert akusztikus hangszerekkel előadott ennyire tiszta középtartományt ritkán hallani. Az alacsony érzékenységű (84 – 86 dB) hangsugárzók beállító lemeze lehet, segítségével felderíthetők és kiiktathatók a szobában keletkező visszhangok. Mindenképpen köszönet jár Szabó Viktor hangmérnök, Mathieu Pion keverés és Pierre-Emmanuel Meriaud mastering munkájáért. – a szerk.)
Gadó Gábor – Harcsa Veronika Sextet – Shekhinah lemez anyagának különlegessége nem csupán a zenekarvezetők személyében rejlik. Gitár, két fúvós, hegedű, cselló és női énekhang – ilyen összetételű sextet rendkívül ritka a modern zenében, jazz-ben, kortárs muzsikában egyaránt. Bár mindkettejüket elsősorban jazz muzsikusként ismerjük, munkásságuk egyre hangsúlyosabban tolódik a klasszikus és kortárs zene felé; ennek egy újabb állomása ez a szextett, amelyben kortárs komolyzenészek és jazz muzsikusok párbeszéde oldja fel a (vélt) műfaji konvenciókat. A zene karakteréhez a jazz oldaláról két fúvós – a belga trombitás, Laurent Blondiau, valamint a hangszín varázsló szaxofonos, Ávéd János, – míg a klasszikus zene felől két vonós – Zétényi Tamás, a kortárs zenei élet kiemelkedő csellistája és Csermák Éva, Berlinben élő magyar hegedűművész ad meghatározó színeket. Az áttetsző dalokban szétválaszthatatlanul mosódik egymásba a jazz, a régi zene és a kortárs klasszikus zene világa: megszakadt hagyományok és modern eszközök kelnek életre egyedi perspektívából, misztikus és éteri, sokszínű és organikus szövetbe fonódva.
Tíz kompozíciót hallgathatunk, nyolcat két hosszú, 11 perces szám foglalja keretbe. A zenedarabok időtartama, hangulata, hangszerelése széles skálán mozog, de egységes képet fest. Gadó kompozícióinak összetettsége és a tőle megszokott dallamvilág közel áll a kortárs kamara zenéhez; hangszer kezelése abszolút egyéni. Harcsa Veronika éneke, dalszövegei, elképesztő magasságokban jár. Mindazonáltal a Shekhinah (a szó jelentése: Isten jelenléte) album nem könnyű muzsika, viszont értékes, különleges lemez, hat nagyszerű előadó maradandó alkotása.
Clément Janinet és a La Litanie des Cimes – Woodlands című lemeze sorra zsebeli be a francia jazzmagazinok legjobb kritikai minősítéseit. Miért? Mert igazi csemege a zenerajongónak, legyen akár jazz barát, vagy akár nem. A Clément Janinet hegedűművész által 2019-ben, Elodie Pasquier klarinéton és Bruno Ducret csellóval alkotott trió hosszú tételekkel, lassúnak tűnő tempókkal és harmonikus elmélkedésekkel játszik. …”A trión belül az improvizáció szabad és introspektív, hallani az izgatott párbeszédeket. Ez egy energiarobbanás. Intim zagyvaság a közönséges tisztaság ellen, vonal élénksége a dallami finomság ellen. Ez a nagyon nyitott zene úgy hangzik, mint egy világvégéről szóló katasztrófafilm filmzenéje, magas fák tetejéről hallva. Szélesre nyitott zene, tüzes energiák által rendszeresen megrázott finom írás, az első hangtól az utolsó hangig lenyűgöző. Olyan érzékenységgel vibrál, hogy csak na! A józanság esztétikáját bontja ki, amely erőltetés nélkül megérinti az igazságost”… – írják a kritikusok.
A Woodlands album zenéjébe az amerikai minimálzene és blues hatása éppúgy beszűrődik, mint az afrikai krónikások hangja és a francia folk. A La Litanie des Cimes ízig-vérig kamara jazzt játszik, csupa klasszikus zenéből is ismert, akusztikus hangszeren. A hegedűshöz a színpadi tapasztalatot végtelen kifinomultsággal ötvöző Élodie Pasquier klarinéton, a zenei tevékenységével műfajok széles skáláját lefedő Bruno Ducret csellón csatlakozik. Bensőséges, érzelmi hullámzásban és dinamikai váltásokban gazdag zenéjük költőisége azonban azt sem zárja ki, hogy Ducret a metál árnyalataival gazdagítsa a hangzást: a La Litanie des Cimes erdejében hol finom szellő borzolja és susogtatja a leveleket, hol fákat kicsavaró orkán remegteti meg a tájat. (és még mindig nincs se basszus, se dob)
PalotaÏ Csaba – Simon Drappier – Steve Argüelles – Sunako, – avagy a „homok gyermeke”. Palotaï Csaba triója a muzsikus zenei kalandozásainak hetedik epizódja, egyúttal a harmadik album, amely Palotaï és Steve Argüelles intenzív együttműködéséről tanúskodik. Mindannyian számos előadói projekt középpontjában kiélezték érzékeiket, ezúttal ismét más zenei világokba ásták bele magukat, a hatások érzékeltetésére más kifejezésmódot találtak.
Kissé pszichedelikus, funk-ízesítésű gitár kavalkád, Steve Argüelles az ő fura elektronikus arzenáljával igyekszik megbolondítani a gitár-hangzást. Argüelles minimalista, törzsi dobolásként jellemezhető játékával, valamint az egyéni omnichord szintetizátorával, vocoderével és szövegeivel színesíti a dalokat. Drappier gitáron csatlakozik, arpeggionén és nagybőgőn, így közösen pedig tényleg egy szokatlan és izgalmas zenei összhatást alkotnak. Az album zenei anyaga lassú tempót képviselő darabokból áll, a két gitár és az effektek használata filmszerű hangulatot képez. Argüelles elegáns visszafogottságával továbbra is az egyik legkifinomultabb dobos, játékában egyetlen ütés sem felesleges vagy véletlenszerű.
Teljes mértékben elektronikus hangszerek hangzásában gyönyörködhetünk. Két szólógitár, az egyikhez kapcsolt sampler, és harmadikként az Omnichord. A Suzuki Musical Instrument Corporation által 1981-ben bemutatott elektronikus hangszer lehetővé teszi, hogy a játékos hárfaszerű arpeggio-kat játsszon, szimulálva a vonós hangszeren való játék élményét. Az Omnichord orgonaszerű akkordokkal, előre beállított dobritmusokkal és auto-basszusvonal funkcióval rendelkezik. A művész kiválaszthatja a dúr és a moll akkordokat, amelyeket az elektronikus dob és basszus-kíséret indít el.
A lemez anyaga nyers hangok és az elektronikus repetitív zene kavalkádja, a pszichedelikus rock, a kelet-európai folk, a városi jazz, a kaliforniai szörf-zene között. A záró darab, a Ligeti György ostinatójára hajazó Ricera. Mintha összefoglalná és betetőzné az egész lemez anyagot. …”Túl jó lemez ez ahhoz, hogy csak a jazz rajongókhoz jusson el”… – írta Rónai András a Recorder magazinban.
