Nemcsak a hanglemez és az újra felfedezett lemezjátszás van a világon. Az audio-kiállítások jelenlegi sztárja a nagyteljesítményű, stúdiókban használatos analóg, szalagos magnetofonok és a mester-szalagok vagy ezek másolatainak bemutatása. Az új reneszánszát élő szalagos magnetofonokkal kapcsolatban az egyik legfontosabb kérdés: milyen teljesítményt várhatunk el egy első osztályú, jól karbantartott géptől, amely megfelelően van beállítva az éppen használt szalaghoz?
Egy audio-készülék jellemzésének legfontosabb paraméterei: a frekvenciamenet, a torzítás és a jel/zaj viszony. A mechanikus alkatrészeket tartalmazó készülékek esetében a különböző sebességi instabilitások számítanak, és az, hogy minél nagyobb a csatornák közötti távolság, annál jobb a hangzás. Ha egy audio-rendszernek a 20 Hz-től 20 000 Hz-ig terjedő hangsávban kellően egyenletes frekvencia átvitele van, kellően távol esik a zaj a jeltől és kellően alacsony a torzítás, akkor hangzásban valószínűleg nincsenek kifogásolható elemek. Nagyon valószínű, hogy ezeket a követelményeket teljesítő audio-rendszer jól fog szólni. Viszont sokakban felmerül a kérdés: de mi az „elégséges?”
A zeneművek fogyasztókhoz való eljuttatásában az eredeti CD-szabvány egy kiindulópont lehet. Amikor ezt kitalálták és bevezették, kísérleteket végeztek annak meghatározására, hogy minden ésszerű hallgatási körülmény között mi számít, ami még nem okoz hallható hibákat. A CD-szabvány megfelel a követelményeknek, de felmerül a kérdés, hogy milyen teljesítményt várunk a CD-formátumtól? Nos, itt van egy tipikus lejátszó specifikáció: frekvenciamenet: 20 Hz – 20 000 Hz +0/-0.6dB, torzítás: < 0,006%, jel/zaj viszony: 96 dB. Ezek az adatok közvetlenül a 16 bit 44,1 kHz-es mintavételezés alapvető paramétereiből származnak. Könnyen belátható, hogy ez a specifikáció miért lehet szinte minden gyakorlati körülmény számára rendben. Például: egy csendes helyiség zajszintje 30 dB a szabványos 20 uPa referencia-nyomáshoz képest. Ritkán találni csendesebb szobákat, a legtöbb ennél az értéknél zajosabbat mutat. Ha az elektronikus jel zaját a szoba zajához illesztjük, akkor a háttér felett 96 dB-el elérjük a 126 dB hangnyomásszintet! Azért tettük ki a felkiáltó jelet, mert a fájdalom küszöb értéke 130 dB, és egy percnél hosszabb ideig tartó 125 dB SPL-nek való kitettség várhatóan maradandó halláskárosodást okoz. Azt mondanám, hogy a 96 dB-es jel-zaj arány a végfelhasználói igényeknek „megfelelő”! A többi paraméter hasonlóan „megfelelő”.
Ehhez képest az analóg szalagos technika paraméterei szolidabbak. A következő mérési értékekre számíthatunk:
- Frekvencia átvitel: 20 Hz – 20 kHz +2/-2 dB néha ettől jobb
- Torzítás: > 0,1% 1%-2%-ig a csúcsokon. Viszont szinte minden a 3. harmónikuson
- Jel/zaj viszony: ~60dB, legjobb esetben 70dB (súlyozószűrőktől függően)
- Talán 10 dB-lel jobb, ha Dolby (vagy hasonló) zajcsökkentést használunk
Tegyük hozzá:
- Csatorna elválasztás: 45-50 dB a legjobb esetekben teljesül
- Sebesség-ingadozások: Wow & flutter a legjobb esetben kisebb, mint 0,03% (súlyozott)
Az 0,1%-hoz való közeledés – nem szokatlan - Szalag-modulációs zaj (jelfüggő hiba, amely az analóg szalagra jellemző)
Ez általában nem feltűnő, de a zenei program anyagától függ - Kiesések: A jel nagyrészt eltűnik, ha a szennyeződés miatt a szalag és a lejátszófej eltávolodik egymástól. (Ez a jó minőségű, karbantartott, gépeken, valójában nem gyakori.)
Egyébként ezek a számok a professzionális, stúdió gépekre vonatkoznak, 15 hüvelyk/másodperc sebességgel. A kommersz kategóriában ezek az értékek egy kicsit rosszabbak. Szóval a dolgok nem néznek ki jól. Mégis rengeteg felhasználó véleménye szerint azt állítjuk, hogy az ilyen gépeken felvett zene nagyon gyakran nagyon jól hangzik. Nagyjából mindent, amit az 1950-es évek eleje és az 1980-as évek eleje között rögzítettek, ilyen gépeken vettek fel, és ebből sok (ma már digitálisan terjesztve) könnyen beszerezhető, így az állítás könnyen megítélhető.
A felvételekkel kapcsolatban többször olvashatjuk, hogy …”ennek az anyagnak egy részét digitálisan remasterelték”… Az eljárás magában foglalhat némi további zajcsökkentést is, de az újrafeldolgozás előnyeinek nagy része az első vagy második generációs analóg mesterszalagok használatának köszönhető. (A remastering műveletének lehet egy hátulütője is, pl.: a zenei anyagot feldolgozhatják, hogy csökkentsék a dinamika tartományt – ezáltal az „hangosabban” szól. Ez általában nem jó dolog, bár úgy tűnik, hogy növeli az eladásokat). Minden bizonnyal hallani lehet a szalag viszonylag gyenge jel/zaj arányának hatásait – a szalag sziszegése eléggé hallható. De, talán meglepő módon ritkán tolakodó. Egy rövid idő elteltével hajlamosak vagyunk észre sem venni, hacsak nem konkrtan erre figyelünk. Tehát, ha az analóg szalag hibái általában nem kifogásolhatók – akkor mi?
A következők jöhetnek szóba:
- Jelentős mennyiségű a magasabb rendű felharmonikusok torzítása. Minél magasabb, annál kevésbé valószínű, hogy elfogadható. Azok a folyamatok, amelyek sok magas rendű felharmonikust generálnak valóban elviselhetetlenül hangzanak. Az énekhang vagy a hangszer hangszíne ezeknek a felharmonikusoknak (vagy felső részhangoknak) az erősségén és egyéb tulajdonságain múlik.
- Jelentős mennyiségű intermodulációs torzítás, amely olyan frekvenciákat érint, amelyek nem „zeneileg (harmonikusan) kapcsolódnak” az eredeti hanganyaghoz.
- Nem jól kiszámítható zaj (ellentétben a szalagsziszegés „fehér zajával”), amiről a hanglemezek pattogása és egyéb jellegzetességei jutnak eszünkbe.
Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a tökéletességre való törekvés mikor válik akadémikus gyakorlattá, tekintettel arra, hogy bizonyos fajta meglehetősen lényeges hibák egészen elfogadhatónak tűnnek a fül számára. A tökéletesség megközelítése nagyon szórakoztató lehet! De a torzítás javítása, mondjuk, 0,001%-ról 0,0001%-ra aligha elengedhetetlen. Nagyon valószínű, hogy soha senki nem fogja meghallani a különbséget. (Sok bizonyíték van arra, hogy a 0,1% alatti alacsony rendű harmonikus torzítás nem hallható). Talán ha néhány száz eszközön keresztül vezetjük a jelet, akkor ez tényező. Felmerülhet a kérdés: tekintettel arra, hogy az analóg olyan jól hangzik, a világnak fel kellene adnia a digitális felvételt? Nem. Egyáltalán nem! Konkrét művészi választásként nincs semmi baj az analóg magnók használatával. De nincs (egyáltalán) semmi baj a megfelelően megtervezett és megvalósított digitális rögzítő rendszerekkel sem. Az analóg szalagos gépeknek legalább annyi hátránya van, mint a digitálisnak:
- A már tárgyalt objektív hibák. Az általános hangzás még mindig kiváló, és a hibák nem relevánsak az analóg felvételnél, aa műsoridő nagy részében nem fordulnak elő.
- Generációs veszteség. Az első generációs analóg felvétel nagyszerűen szól. Ha másik analóg szalagra másolunk, az analóg felvételben rejlő hibák halmozódnak. Ez az, amit igazán nem akarunk.
- A szalag költsége. Érdemes az összehasonlítás a merevlemezes tárolás költségeivel… ami manapság a nullához közelít. A jó ég tudja, mennyibe kerül ma egy 2 hüvelyk széles szalag.
- A szalag elérhetősége. A cikk írásakor csak két analóg szalaggyártó létezik, és ezek közül az egyik (RMGI) a közelmúltban eladta tevékenységét egy másik cégnek, a termelést fenntartó Pyral-nak. A másik termelése nagyon kis léptékű.
- A gép karbantartása és szervizelése. Egyes gépekhez még sok alkatrész áll rendelkezésre, de különösen az egzotikusabb stúdió gépeknél ez egyre nagyobb probléma.
- A gép beállítása egy szalag típushoz és a fej-kopás kompenzálása. Valójában ez nem olyan nagy probléma. Egyes tesztberendezések és referencia szalagok ismeretében ez meglehetősen egyszerű, és a jó gépek nem mennek ki túl gyorsan a beállításból. A dolgokat szigorúan tisztán kell tartani, de ez valójában nem olyan nehéz.
A digitális világ jobb, mint a teljesen analóg világ, viszont egy kis analóg a digitális világban szebb lehet, mint a teljesen digitális világ. Mindenesetre érdekesebb.
