– avagy, gondolatok, az emberek, a felvételek a hanganyagok helyreállítása, restaurálása, újrakeverése és újrakiadása mögött.
A „hangászok” társadalma Keith Hardwick, Andrew Walter vagy Anthony C. Griffith mérnököket úgy tartja számon, mint akiknek a lehető legjobbat sikerült elérni. Nevükhöz fűződik a még fellelhető régi felvételek restaurálása és újra gondozása. Tudták a mesterségüket és azt, hogy mit kell tenni a legjobb eredmény eléréséhez. Egyik sikerük az eredeti lemezeken lévő illúzióromboló felületi sérülések (zenei élményre gyakorolt hatásának) csökkentése vagy kiküszöbölése. Mindazok a mérnökök, akik dolgoztak az EMI kiadású, 78-as fordulatú lemezek átdolgozásakor megértették ennek a munkának jelentőségét.
A feladat igen sokrétű. Először is meg kell találni és helyreállítani a legjobb mesterdarabokat. Ezek acetate discs, original metal master, a 78-as fordulatú lemezek gyártásához használt eredeti préselések, vagy akár egy egyedi és egyetlen fennmaradt kereskedelmi préselés. Amennyiben valamelyik fellelhető, akkor az a „mester anyag” kerül helyreállításra, hogy belőle az elérhető legkiválóbb minőséget tudják produkálni. A.C. Griffith saját bevallása szerint még soha nem vitt át más médiára olyan régi felvételt, amely ne igényelt volna munkamenet közben folyamatos figyelmet legalább a hangmagasság-korrekcióra. Ez gyakran azzal járt, hogy kiindulási pontként hangvillával ellenőrizték az átvitelt. Az eredeti hanganyagot le kell játszani egy szalagos magnetofonnal, vagy ha az egy lemez, akkor egy lemezjátszóval, amely optimálisan illeszkedik az anyag EQ jellemzőihez. Ez csupán a nyers átviteli alap, a helyreállítási folyamat kezdete. (Anthony C. Griffith, az egyik legjobb transzfer- és helyreállítási mérnök volt, aki 1958-ban a World Record Club felvétel menedzsere lett. 1971-ben csatlakozott az EMI International Classical Division-höz, miközben az 1965-ben az EMI által megszerzett WRC történeti munkáin is dolgozott.) Keith Hardwick megjegyezte, hogy negyven órába tellett egy 78-as lemezoldal négy percének helyreállítása.
Napjainkban ez valamivel rövidebb idő, mert a számítógépek a legnyilvánvalóbb problémák megoldására szolgálnak, úgy mint a torzítás, a pattogások, az EQ és a mechanikai vagy a szalagzaj. A remastering folyamat elvégzésére manapság olyan technológiáink vannak, amelyek valójában jól állítják vissza az öregedő/ropogó/zajos lemezek hangját. Az olyan mesteremberek, mint Ward Marston, Mark Obert-Thorn, Mike Dutton és még jó néhányan, tették ezt vállalkozásuknak. Rájöttek, hogy az emberek az eredeti zenét akarják hallani, ezért nagy hatásfokon tüntetik el a „ködöt”, amely egyébként torzítja az eredeti előadást. A kiegyenlítés és egyéb „javítások” sajnos néha ronthatják az eredeti teljesítményt, hacsak nem a restaurátor olyan zenész, aki érti, hogyan kell szólni a zenének. A helyreállítási folyamat a szimpatikusabb, mert sok olyan „helyreállítás” hallható, amelyek siralmasak. Ezek soha nem Ward Marston, Obert-Thorn vagy Michael Dutton készítette remasterek.
Nem kevésbé problematikusak a magnetofon-szalagok, ezeket minden esetben új hanglemez préselések készítésére használnak, amelyeket az átviteli folyamat során nagyon gyakran csak egyszer játszanak le. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az 1960-as évekből származó analóg felvételeknek és mester-szalagoknak tárolása sem volt mindig megfelelő, többségük esetében könnyen meglehet, hogy mára visszafordíthatatlan károsodást szenvedtek. Pusztán egy tényező miatt már elég sok népszerű kiadás rosszabbul szól, mint ahogyan az, az emlékeinkben él. Az eredeti kiadású master-t használhatóvá kell tenni, ami olyan folyamatokhoz vezet, amelyek szó szerint sürgősségi műveletek. A jazz és a klasszikus zeneművek előadásainak szerencséjére a master-anyagok tárolását általában nagyon hozzáértően végezték, ennek következtében a 60-70 éves és annál régebbi szalagok gyakran olyan minőségű transzfereket adnak, amelyekről az eredeti megjelenés idején még nem is álmodtunk. Szerencsére a 78-as fordulatú hanglemezek felülete nagyon strapabíró, és a mai, direkt vágott sokszorosítási technológiával ezek a ma már veterán felvételek még mindig képesek megmutatni lényegüket. Sőt, azt is, hogy ehhez képest milyen szörnyű volt a kezdeti, analóg szalagos médium. Érdekes megjegyezni, hogy sok 78-as fordulatú hanglemez-felvétel jeltartománya túl erős volt az LP mikrobarázdában megszokotthoz képest, ennélfogva a PCM digitális rögzítési rendszerek dinamikai pontossága kellett.
A helyesen felvett és kezelt magnetofon-szalag tartalmat adás dokumentációnak is kell tekinteni, ahogyan azt a magnók eredeti fejlesztése az Egyesült Királyságban, majd később a háborús Németországban tervezte. Ezek a magnófelvételek lehetővé tették néhány lenyűgöző felvétel fennmaradását. A stúdiók személyzete, még a magnó-kezelők is, valódi elhivatott audio-kézművesek voltak. Ilyen mesteremberek túlságosan kevesen dolgoztak a könnyűzene területén, ami egyébként a hangfelvételek igen változó minőségét eredményezi a pop és rock-muzsika terén. Néha született egy-egy kiváló felvétel, de az átlag eredmény gyakrabban volt rosszul fókuszált, túl modulált és rosszul kiegyensúlyozott, ami minden radikális restaurálási kísérletet még inkább a változó siker felé vitt. Más a helyzet a klasszikusokkal és a jazz-zenével, amelyek felvételeihez a hanglemezipar a legnagyszerűbb hangmérnökeit helyezte. Mindezek figyelembe vétele segít egy kicsit annak megértésében, hogy miért lehet, hogy egy vagy több évbe telhet egy komplett lemezanyag felvételeinek helyreállítása.
Még az A.C. Griffith is használta a sellakot, amikor a master az évek során megsérült. Az indiai préselések voltak a legcsendesebbek, mivel kevesebb palaport kevertek a sellakhoz. A legjobb 78-fordulatú lemezről készült transzfer az Apian Records kiadójának volt, Edwin Fischer zongoraművész és karmester előadásaival, Mozart Concertos tartalommal. Ezek szintén megjelentek a Warner mester-transzfer sorozatban. Szintén rendkívüli az 1992/3-as Complete Electrical Elgar felvételek EMI-transzfereinek első szettje, a készlet 50 kiadás, aranyfüst hát felületű CD-lemezen. Az Analogue Productions cég újrakiadásai iránti óriási kereslet egy rendkívül sikeres képletet követ: hihetetlen jazzlemezek + eredeti analóg mesterszalagok + 45 fordulat/perc sebességgel vágott lemez + Kevin Gray és/vagy Steve Hoffman masterelése + két nehézsúlyú szűz vinyl lemezre nyomva = Ultimate LP újrakiadás.
2003-ban került ki az első remasterelt lemezsorozat, amely a The Fantasy 45 Series-t tartalmazza. A Fantasy katalógus, amely a Prestige, Riverside, Contemporary, Pablo és Moodsville címkéket, 100 komplett lemezt tartalmaz, amelyeket 25-ös kötegekben adtak ki. Az első és a második Fantasy 45 sorozat gyorsan elkelt. Ezután következtek a Blue Note Records újrakiadásai – 50 lemez 45 fordulat/perc LP-n. Az összes Fantasy, harmadik és negyedik szett, valamint a Blue Note LP (első és második szett, egyenként 25 cím) kizárólag teljes, számozott készletben voltak megvásárolhatók, elérhetőségük ritka.
Az igazság a Blue Note Mono kiadásokról. Úgy tűnik, elég sok téves információ kering azzal kapcsolatban, hogy a Mono Blue Notes jobb, mint a sztereó társai. Az igazság az, hogy 1958 október 30. után minden Rudy Van Gelder vezette Blue Note munkát csak sztereóban vettek fel. Nem volt igazi mono master, csak egy sztereó master, ami alapján a mono master született(!) Volt egy rövid időszak – 1957. március és 1958. október 30. –, amikor az RVG valójában párhuzamosan mono és sztereó felvételeket futtatott. Az ebből az időszakból származó Blue Note lemezek esetében a mono verzió valójában egy mono masterből de, a többi mono mind sztereó szalagról készült. Ezeknek a nagyszerű előadásoknak felvételeit tartalmazó dobozokon magától az RVG-től van egy jelölés, amely így szól: …„A sztereó masterből 50/50 arányban készült mono master”… A Mono Blue Notes általában sokkal kívánatosabb a gyűjtők piacán. Emiatt, az Analogue Productions és a Music Matters, Ltd. Blue Note újrakiadási projektjeiben résztvevő kiadásokkal kapcsolatban mindenki azt feltételezi, hogy a mono mesterszalagok jobban fognak szólni, mint a sztereó mesterszalagok.
Képzeljük el azt a meglepetést, amikor Kevin Gray és Steve Hoffman mastering mérnökök rájöttek, hogy 1958 októbere után nem léteznek valódi mono mesterszalagok. Az igazi bizonyíték természetesen a tekercsekben van. Kevin, Steve és minden érintett kivétel nélkül egyetértett abban, hogy a sztereó masterek sokkal jobb hangzásúak, mint az összegzett mono masterek. A sztereók minden esetben sokkal életszerűbben szólalnak meg, sokkal nagyobb részletezettséggel, levegővel, térrel és hangulattal. Egy másik szempont, ami alátámasztja a sztereót előnyben részesítő döntésünket, hogy a hallgatók továbbra is dönthetnek úgy, hogy ezeket a klasszikus felvételeket mono hangzással hallgatják, egyszerűen megnyomják az előerősítő mono gombját vagy egy Y-csatlakozót tesznek a két sztereó csatorna közösítéséhez, pontosan úgy, ahogy maga RVG tette. Tehát bárhogyan is szeretné élvezni ezeket az újrakiadásokat, reméljük, hogy segítettünk eloszlatni egy mítoszt.
Melyik másik legendás kiadónál van annyi és olyan gyűjthető műalkotás, mint a a Blue Note lemezeken? A lemezsorozat fotósa Francis Wolff, minden idők egyik leghíresebb jazz fotósa, aki elengedhetetlen volt a Blue Note lemezkiadó sikeréhez. Berlinben született, és hamarosan a jazz rajongója lett, annak ellenére, hogy 1933 után a német kormány betiltotta az ilyen típusú zenét. 1939-ben a zsidó Wolff elhagyta Berlint, ahol reklám-fotósként dolgozott. New York-ban kezdett dolgozni gyermekkori barátjával, Alfred Lion-nal, aki Max Margulis-szal együtt alapította a Blue Note Records-t. Wolff több ezer fényképet készített a Blue Note felvételei és próbái során. Erősen személyes vizuális koncepciója örökre a Blue Note-hoz és a jazz egészéhez kötődik.
A történelmileg is hírhedt munkamenet fotók gyönyörűek és tökéletes kiegészítést jelentenek a Blue Note Records gyűjteményéhez. 1939 és 1967 között Wolff szinte minden Blue Note munkamenetet fényképezett. Ugyanannyira felelős azért, hogy hogyan emlékezzünk John Coltrane arcára, mint Rudy Van Gelder azért, hogy hogyan emlékszünk a hangzásra. Noha Wolff soha nem tartotta magát mester-fotósnak, a történelem minden bizonnyal a kevés nagy jazz-fotós egyikeként emlékszik rá. Wolff 1971-ben halt meg, de több ezer képe közül sok klasszikusnak számít. Minden múzeumi minőségű számozott nyomat egy 500-as limitált példányszám része és nem kerül újranyomtatásra.
Ami a klasszikus jazzt illeti, egyszerűen nem lesz ennél nagyobb vagy jobb. Ezek a művészek évtizedek óta legendák. A felvételek, a műalkotás, a misztikum…: ez a Blue Note, a jazz kiadók csúcsa. Hallottunk már hangjegyeket, némelyiket talán több ezerszer, de megérintett valaha ezeknek az előadásoknak a lelke? Feltéve, hogy az audio-felszerelés megfelel az elvárásoknak. A valaha kiadott fenomenális címek legnagyobb problémája, hogy temérdek új kedvencet lehet felfedezni, és a gyűjtemény képzése mai árakon nem kicsi. Örülünk, hogy ezek a történelmi felvételek a jövő generációi számára fennmaradnak.
De miért 45 RPM a fordulatszám? Miért kell vesződni azzal, hogy körülbelül 10 percenként megfordítsuk a lemezt? Nincs vita: a 45 RPM lemez sokkal jobban hangzik, mint a 33 1⁄3. Ez a 70-es évek vége óta egyre ismertebb és a sikereket követően terjedt el. A hangzásbeli fölény oka a barázdakörök görbületének 35 százalékos csökkenése 45 fordulat/percnél a 33 1⁄3-hoz képest. Vegyük figyelembe, hogy 33 1⁄3 ford./percnél a lemez 1,8 másodperc alatt teljesít egy fordulatot. A hangszedő tű sokkal nagyobb területet tapogat le 1,8 másodperc alatt a lemez külső szélén, mint a középponthoz közeledve. Ezért azt mondjuk, hogy a relatív sebesség csökken, amikor a tű a középpont felé halad. A relatív sebesség csökkenésével a barázda körök görbülete nő. Ennek eredményeként a tű nem tudja olyan könnyen követni a lemez belső barázdáit. A különbséget megnövekedett torzításként és a magas frekvenciák csökkenéseként halljuk. De, ha egy lemezt 45 fordulat/perc sebességgel vágnak, akkor 35 százalékkal gyorsabban pörög, mint 33 1⁄3-nál, ami azt jelenti, hogy a barázda görbülete 35 százalékkal csökken. A tű és a hangszedő sokkal közelebb kerül ahhoz, hogy tökéletes barázda követő legyen. Ezenkívül, mivel ezeket a nagyszerű címeket dupla LP-szettként adják ki újra, és a zenei anyag a hanglemez négy oldalán oszlik el, a barázdák távolabb kerülhetnek egymástól.
Igen, gyakrabban kell felkelni, hogy lemezt cseréjünk, igen, az ár magasabb, mert ezek dupla nagylemezek de, ha a legjobbat akarjuk?!
