Van egy 1988-ban megjelent CD-lemez, amelyre a kiadó, az SPV Records lemezcég valószínűleg rosszul számolta ki az eladási elvárásokat. Egy bizonyos R.A.M. Pietsch „Norwegian Wood” című lemeze hamar hírhedtté vált, mint a minden bolhapiaci láda alján, leértékelten megtalálható zenemű. Természetesen ez nem tett jót a hírnevének, de rögtön felmerül a kérdés: ki ez a „jóember”, aki 1944. április 12-én, Hessisch Lichtenau-ban Németországban született és 1997-ben halt meg?
R.A.M. Pietsch, többek között, tagja volt a Tanned Leather német pszichedelikus/űr-rock bandának, amely az 1970-es években két albumot adott ki. Ezek a lemezek már nehezen fellelhetők. A zenekar felállása: Alf Gardner vezető énekes és Herbert Ihle énekes, Dicky Mude harmónia énekes, Andy Marx gitáros, Rainer Pietsch basszusgitáros, Jim Cannon dob. Volt együttműködése Hans Jürgen Fritz-el a Triumvirat együttestől, ahol vendég zenészként zongorázott. Debütáló „Child of Never Ending Love” című albumuk 1972-ben jelent meg a Germanofon Labels gondozásában. A „Saddle Soap” című 1976-ban jelent meg az EMI Labels-nél, ugyanazzal a felállással, de vendégzenészek nélkül. A banda vonzódott a Space Rock, pszichedelikus zene 1970-es évekbeli hangzásához, albumaikat a zenei műfaj kiváló példáiként emlegették. Rainer Pietsch játszott a The Singing End formációban is, amelynek tagjai: Rainer Pietsch [R.A.M. Pietsch] (piano, organ, bass, guitar, vocals), Alf Gardner (vocals), Herbert Ihle (rhythm guitar, harmonica, vocals), Günther Lückerath (lead guitar, vocals)
Gyermekkorában, 1953-ban csatlakozott a Thomanerchor Leipzig fiú-kórushoz, de 1958-ban elmenekült az NDK-ból. Fiatal korában a kölni beat zenei színtéren tevékenykedett, 1962-ben pedig alapító tagja volt a Ray & Typhoon rockegyüttesnek. Miután 1965-ben elvégezte a középiskolát, egy évvel később felvette első kislemezét. 1969-től producerként dolgozott a Harvest Records-nál, hangszerelőként, majd 1971-től önálló vállalkozóként dolgozott 1976-ban Pietsch megalapította a RAM Musikverlag-ot, 1979-ben pedig az AutoBahn Musikverlag Pietsch u. Co-t. Első aranylemezét zenei producerként 1975 -ben kapta. A Grand Prix-n először 1975-ben vett részt Joy Fleming „A song can be a bridge című” művével, amelyhez ő komponálta a zenét, és az esemény estéjén a zenekart is vezényelte. Ez azért kapott különös figyelmet a médiában, mert a darab elején többször is ütemesen dobbantott a padlón. Zeneszerzőként több aranylemezt kapott pályafutása során. 1984-ben részt vett a Tokiói Dalfesztiválon és a 2. helyezést érte el. Háromszor vezette a német közreműködést az Eurovíziós Dalfesztiválon.
Személye körül sok volt a fejtörés, néhányan megelégedettek azzal a magyarázattal, hogy ez valami álnév, mert Rainer Pietsch, Ray Peach, Ray P. neveket is használta. Például az Analóg Fórum ezt írja: …”A mai napig senki sem tudja pontosan, ki áll az álnév mögött”… Ez izgalmasan hangzik, de nem az, főleg, ha beleolvasunk az Electric Light Orchestra „Time” című CD-lemezének füzetébe. Ott ez áll: a vonós szekció hangszerelője és a karmester: Rainer Pietsch. Oké. Az 1970-es és 80-as években Rainer Pietsch meglehetősen elfoglalt volt, főleg a müncheni stúdiókban. Sokat hangszerelt és producerkedett (néha Ray Peach néven is) a német slágerek terén. De, ő írta Freddie Mercury első szólólemezének, a Mr. Bad Guy címadó dalának zenekari hangszerelését is, és az akkor még igen népszerű Amanda Lear több lemezén is közreműködött, sőt több dalt is írt vele együtt. Rainer Pietsch számos fontos nemzetközi produkcióban is részt vett hangszerelőként és itt jön az ominózus CD-lemez, amelynek producere, borítójának művészeti munkája és a menedzselés.
A Norwegian Wood című lemez egy sztori köré fonódó Beatles-dalok sorozata, Michael Kunze átiratában, amelyeket Mary Hopkin, Ian Cussick és Dan McCafferty szerkesztett és gyönyörűen énekel. De, ami sokakat felvillanyoz, hogy Klaus Voormann a Beatles fiúk barátja, a Revolver című lemez borítójának tervezője rajzolta a borítót és ő készítette a lemezt is – természetesen RAM Pietsch-el együtt. A lemezt különböző müncheni stúdiókban 1988 júliusában vették fel. A produkció kifogástalan, ami azt jelenti, hogy a hangzással kapcsolatban nincs okunk panaszra, itt-ott még az audiofil-liga ajtaján is kopogtat.
Zeneileg már kétértelmű. Ahogy a cím többé-kevésbé sugallja, ez egy nagylemez, amely Beatles-dalok feldolgozásával operál. Egy kivételtől eltekintve nem minden darabot értelmezték jobban, mint az eredeti, amelyen alapul – éppen ellenkezőleg. Ennek ellenére megéri megvenni. Akárhogy is, általában széles körű az egyetértés abban, hogy nagyon kevés példa van a sikeresen újraalkotott Beatles-dalokra. A dalok időtartománya 1963-tól 1969-ig terjed, azaz a Beatles a kezdetektől a végig.
Ha jobban megnézzük a borítót, látható, hogy egy bizonyos Klaus Voormann volt a felelős a grafikai tervezéséért és (társ)producerként is fellépett. A borító hátoldalán ez áll: …„Fontos információ a nagylemez hallgatója számára! Kérjük, először olvasd el a történetet; a fantáziád felpezsdül, és megnövekedett hallgatási örömben lesz részed”… – könnyen azt gondolhatnánk, hogy ezoterikus, New Age könnyedségű zenével van dolgunk. De hála Istennek (vagy bárkinek) ez nem így van, még akkor sem, ha a benne szereplő darabok ezen változatai szinte kizárólag nélkülözhetőek. A szóban forgó történet cselekménye George Orwell környezettudatos jegyeit hordozza magában, az egészet egy csipetnyi társasági romantika és fantázia adja à la „Sárga tengeralattjáró”. Valahogy. Természetesen maga a zene továbbra is központi szerepet játszik a dologban. Az elrendezés tökéletes és konzekvenciálisan lett megvalósítva, de a sorrendiség sem magát a történetet, sem annak cselekményét nem teszi érthetőbbé.
Mivel a „Norwegian Wood” egy egész sor nehézsúlyú Beatles dalt vonultat fel, szinte elkerülhetetlenül felmerül a kérdés, hogy az olyan darabok, mint az „A Day in the Life”, a „Hey Jude” vagy a „Norwegian Wood” új értelmezése nem súrolja-e a hübrisz határát. Dióhéjban: a kísérlet – egy kivételtől eltekintve – sikertelen volt, ami önmagában már-már művészet… És ebben minden benne van. Mary Hopkin és Ian Cussick énekesek, különösen Hopkin hangja, a kórussal egységben, szinte földöntúli szépséget kölcsönöz a daraboknak. A zene letérdel. Remek. Az eredmény szánalmasra sikeredett, egész egyszerűen a legmegrendítőbb Beatles-feldolgozás, amit valaha hallottam. A kíváncsiak ismét vettek egy lemezt, eggyel többet, még akkor is, ha nagyon alacsony vételárat kellett fizetni érte.
Ismert még egy kislemez (SPV Records 01-8810) amelynek „A”-oldalán a For No One – Here There And Everywhere és „B”-oldalán a Helter Skelter című The Beatles opuszok lettek préselve. A bolhapiacot, ahol ezeket a régen nem játszott lemezeket eladásra kínálják, még meg kell találni – a CD-k valami sötétkék műanyag ládában lesznek, amik természetesen lent az asztal alatt vannak.
