A következőket minden lemezgyűjtő tudja – vagy mégsem? Ki a kutya a képen? Hogyan kerül oda?
Mi az, hogy His Master’s Voice? Miért egy híres lemezgyár márkája? Reméljük pontos válaszokat tudunk adni!
A Nipper névre hallgató kutyus 1884-ben született az angliai Bristol városában. Nem fajtatiszta, hanem keverék volt, bár a legtöbb korai forrás azt sugallja, hogy domináns jellege Smooth Fox Terrier, talán Jack Russell Terrier vagy esetleg Bullterrier. Mivel a terrier jelleg erős volt benne soha nem habozott harcba szállni más kutyákkal és nem szégyellte megkergetni a Richmond parkban lévő egereket és fácánokat. Azért kapta a nipper nevet, mert előszeretettel harapta meg gazdája látogatóinak lábát. (az angol nip szó egyik jelentése: megharap, megcsíp) Nipper első gazdája Mark Henry Barraud, aki a Prince’s Theatre díszlettervezője volt. Barraud 1887-ben – gazdisodása után három évvel – sajnálatos módon meghalt. Ettől kezdve testvérei, Philip és Francis James vigyáztak a kutyára, majd Francis elvitte Nipper-t Liverpoolba, később pedig Mark özvegyéhez Kingston upon Thames-be, Surrey Grófságba, ami ma Nagy-London 32 kerületének egyike.
Francis James Barraud angol festő a londoni Marylebone-ban, művészcsaládban született 1856. június 16-án. Apja, Henry Barraud (1811–1874) és apai nagybátyja, William Barraud (1810–1850) egyaránt ismert állatfestők voltak. Dédapja, Paul Philip Barraud órásmester, híres kronométer készítő volt, aki egy régi francia család leszármazottja. Anyai ágon, Anna Maria Rose révén unokaöccse George Rose (1817–1882) dráma- és regényíró és humorista, aki Arthur Sketchley álnéven írt. Barraud a durhami Ushaw College- ban és a hertfordshire-i Ware-i St. Edmund’s College-ban tanult, apja nyomdokait követve művészi tanulmányokat folytatott, a Heatherley’s School of Art és a Royal Academy Schools hallgatója volt.
Innen már könnyen kitalálható, hogy az eredeti címen: Dog looking at and listening to a Phonograph, azaz egy fonográfot néző és hallgató kutya portréja, Francis James Barraud festménye. Barraud így vallott arról, hogy mi inspirálta őt a kép megalkotására: …”Volt egy fonográfunk, és észrevettem, hogy Nipper mennyire zavarban volt, amikor kitalálta, honnan jön a hang. Nehéz megmondani, hogyan jutott eszembe az ötlet, hogy lefessem miként a kutyám intelligens és meglehetősen kíváncsi arckifejezéssel hallgatja a fonográfot. A kép kiváló téma lenne azzal a címmel, hogy His Master’s Voice – azaz a „Mesterének hangja”… A festmény feltehetően valamikor 1898 vége és 1899 eleje között készült. Mivel Nipper pár évvel korábban elpusztult, nem lehetett élő modellként használni, így Barraud egy régi fénykép alapján dolgozott. Amikor Barraud kérelmet nyújtott be a fonográfot nézegető és hallgató kutyát ábrázoló képének szerzői jogáért a His Master’s Voice képcím mellett döntött.
Az eredeti festményt Nipperről, amint egy Edison Bell hengeres fonográfot hallgat, Barraud különböző kiadóknak mutatta be, remélve, hogy lesz rá kereslet. Mindazonáltal csak sekély érdeklődés mutatkozott. Elkezdődött a kép kálváriája. Valaki azt kifogásolta, hogy ..„senki sem tudja, mit csinál a kutya”… Barraud sok helyen sikertelenül kilincselt, mondhatni ebül járt, mert senki nem értette, hogy miért hallgatna egy kutya egy fonográfot. (Amúgy meg miért ne?) Barraud felajánlotta a festményt a Thomas Alva Edison amerikai feltaláló és üzletember jegyezte Bell cégnek, amelynek fonográfja szerepelt a festményen, de elutasították, sőt James E. Hough, az Edison-Bell brit képviselője, a londoni fiók munkatársa kijelentette, hogy …„a kutyák nem hallgatnak fonográfot”… és (pont).
A kutyás, fonográfos festményt a Királyi Akadémia is visszautasította, pedig korábban kiállította Francis James Barraud munkáit. Míg valaki azt javasolta Barraud-nak, hogy cserélje ki a fekete tölcsért egy esztétikusabb, fénylő réztölcsérre, hogy a festmény fényesebbé váljon. 1899 májusában felkereste a Gramophone Company-t a londoni Maiden Lane-i irodájukban, amelynek Berliner gramofonjait sárgaréz tölcsérekkel készítették. A cég angliai részlegének vezetője William Barry Owen, érdeklődött a festmény iránt, és a cég beleegyezett annak megvásárlásába, azzal a feltétellel, hogy az eredeti hengeres fonográfot kicserélik az új, lemezes gramofon modelljükre(!) Barraudnak 50 fontot fizettek a módosított festményért, és további 50 fontot a szerzői jogokért (a teljes összeg 2019-ben körülbelül 10 000 fontnak felelt meg). Emile Berliner, a Gramophone Company alapítója 1900-ban a festményt védjegyként jegyeztette be az Egyesült Államokban és Kanadában, majd a következő évben átadta a Victor Talking Machine (a későbbi RCA Victor) társaságnak, amely a szerzői jogot kiterjesztette. Lenyűgöző, ahogyan Francis Barraud a kezdeti sikertelenségek és sorozatos visszautasítások ellenére sem adta fel az alkotása elismertetéséért folytatott küzdelmet.
A kép a világ egyik legismertebb védjegye lett. A „Master’s Voice” ezután a Gramophone Company leányvállalatával társult. Az első HMV üzletet 1921-ben nyitották meg az Oxford Street-en, a megnyitón jelen volt maga a festő Barraud is. 1931-ben a The Gramophone Company egyesült a Columbia Graphophone Company céggel és megalakult az Electric and Musical Industries Limited, az EMI(!) Barraud 1913-ra pénzügyi nehézségekkel küzdött. Amikor ezt a Gramophone Company egyik prominense Alfred Clark megtudta, megrendelte a His Master’s Voice másolatát a The Victor Talking Machine Company számára. Barraud ezt követően kifejezetten sikeres vállalkozást kezdett. Leghíresebb munkájának másolatait különféle vállalati ügyfeleknek festette, akik többsége az Egyesült Államokban működő Victor Company-hoz kötődött. Nem túlzás kijelenteni, hogy a festő élete ezek után csak Nipper körül forgott, haláláig összesen 24 másolatot készített az eredeti festményről. 1919-ben a Victor Company és a Gramophone Company közösen gondoskodott arról, hogy Barraud évi 250 angol font nyugdíjat kapjon – ezt később, szolgálatai elismeréseként, 1924-ben 350-re emelték. 1924. augusztus 29-én Barraud meghalt, a Hampstead temetőben temették el. (rögtön hamis pletykák keringtek arról, hogy az eredeti festményen Nipper egy koporsón ülve hallgatta halott gazdája hangjának felvételét)
No, de mi van a kutyával, hová lett? Azt már tudjuk, hogy Nipper 1895-ben „természetes halállal” kimúlt. London délnyugati részén lévő Kingston upon Thames városrészben, a Clarence Street-en temették el, egy magnóliafákkal körülvett kis parkban. A területet idővel beépítették, a helyen jelenleg a Lloyds Bank fiókja áll. A bank falán, közvetlenül a bejáraton belül, egy réztábla állít emléket az épület alatt fekvő terrierre. 2010. március 10-én a kutya végső pihenőhelyéhez közeli kis utat Kingston upon Thames-ben hivatalosan is Nipper Alley-nek nevezték el, emlékezve erre a jól ismert lakóra.
Nipper „utóélete”. Egy terrier keverék kutya ikonikus képe, a zeneipar őrkutyája, a minőség és a kiválóság nemzetközi szimbólumává vált. A világ egyik legismertebb védjegyeként végtelen számú – a zsebóráktól, papírnehezékektől és szivargyújtóktól a töltőtollakig, kávésbögrékig és pólókig – promóciós termék készült. Nipper reklámtermékei régóta népszerű, gyűjthető tárgyak. 1900-ra a festményből 5000 nyomtatott példány készült, amit darabonként 12,5 penny árban adtak el. Az első szuvenír, amelyen a kutya és a „tölcséres” szerepelt, egy szép papírnehezék volt – a His Master’s Voice című kép pontos bronz reprodukciója. Készült egy csinos mahagóni állvány csupa nikkelezett szerelvényekkel, szivarokhoz, cigarettához és gyufához, valamint matt kristályhamu-tartó. Nipper tovább él az RCA és a HMV márkaneveken keresztül; még az RCA reklámokban is feltűnt a televízióban „fiával”, egy Chipper nevű kutyussal, akit 1991-ben az RCA családba szintén „reklám arcnak”vettek fel. Továbbra is igazi kutyák játsszák Nipper és Chipper szerepét.
A Victor Company of Japan (a JVC) Japánon belül is használja a logót, amely magában foglalja a „His Master’s Voice” szlogent. Egy négytonnás Nipper látható a régi RTA (volt RCA disztribútor) épületének tetején, amely jelenleg az Arnoff Moving & Storage tulajdonában van (991 Broadway – Albany, New York). A második, valamivel kisebbet Jim Wells vásárolta meg a baltimore-i RCA-tól 1 dollárért. Miután sok évet magántulajdonban töltött a virginiai Merrifield-ben található Nipper Park-ban, visszakerült a marylandi Baltimore-ba, ahol eredetileg a Russell Street egykori RCA épületét díszítette. Nipper van a Marylandi Történelmi Társaság épületének tetején, a Park Avenue-n, és a West Center Street-en Baltimore-ban. Bár kisebb, mint az Albany Nipper, a Baltimore-i tartalmaz egy gramofont, amelyet Nipper hallgathat. Az ide vezető utca a Nipper Way nevet viseli. Egy kis Nipper-szobor látható egy ajtó fölött a Merchant Venturers épületben, a Park Row és a Woodland Road sarkán Bristolban; ez az épület a Bristoli Egyetem része, a régi Prince’s Theatre helyének közelében áll. Ezeken kívül egy életnagyságú Nipper feltűnik Cyndi Lauper – Time After Time című dalának videoklipjében is. 2017 májusában Albany városa versenyt rendezett különböző művészek számára, hogy kreatív Nipper szobrokhoz nyújtsanak be terveket, amelyeket a város egész területén helyeztek el. A versenyzők közül tízet választottak ki. A szobrokat egy évig állították ki, majd jótékonysági céllal elárverezték. Nipper különféle reprodukciói megtalálhatók a quebec-montreali Musée des Ondes Emile Berliner állandó kiállításán, amely Emile Berliner és cégei munkásságának szentelt múzeum. A „His Master’s Voice” festményt most az EMI Music Gloucester Place központjában mutatják be, és ha megfelelő fényben nézzük, az eredeti fonográf még mindig látható a második festékréteg alatt.
Nipper még mindig a zeneipar univerzális szimbóluma, a rögzített hang tudományának és művészetének múltja, jelene és jövője, 125 éve figyel és vezeti a zene szerelmeseinek új korszakát. A kép egy mesét mesél arról, aki a gazdája hangját hallgatja és közben megtanítja a világnak, hogy a felvett zene, a lemezek és lemezjátszók nemcsak trükk, hanem egy módja annak a kapcsolatnak ami jobb emberré tesz bennünket.
