Britannia vitathatatlanul egyik legsikeresebb független stúdiója az Olympic Studios. Sorozatunk egyik előző részében megnéztük az ikonikus Abbey Road Studios-t, a The Beatles otthonát. Míg a Beatles itt, szinte mindenki más a londoni, Barnes-i, Olympic Studios-ban készített felvételeket. Ez nem túlzás. A Led Zeppelin, David Bowie, a The Rolling Stones, a The Who és Jimi Hendrix csak néhány a legendás művészek közül, akik átléptek az ajtón, hogy lerakják névjegyüket és készítsenek több legendás nagylemezre való felvételt. Népszerű helyszín volt ez a filmzenék rögzítésére is, mint például az Olasz meló és a The Rocky Horror Picture Show.
A korai napok története valójában egy teljesen más épületben kezdődik, mint ahol az Olympic Studios hagyatéka véget ér. Ha úgy tetszik, a következő történet két stúdió létéről tanúskodik. 1957-ben egy 24 éves üzletember, Angus McKenzie a West End városrészben bérelt egy 18. századi egykori zsinagógát. Neve Carlton Hall, a londoni Marble Arch közelében található.
Már néhány évvel ezelőtt Angus megvásárolt egy helyiséget, amolyan „saját hangja vigye haza” üzleti modellel aminek az Olympia Studios nevet adta. Sokkal magasabbra törekvő ambíciókkal összeállt Dick Swettenham-mel, és a termet professzionális hangstúdióvá alakította át. A folyamat során a stúdió nevében az olimpia szó „a” betűjét „c”-re cserélte. Miután a hamarosan legendás hangrögzítő mérnök, Keith Grant (az IBC-től) ide igazolt, a stúdió rengeteg ügyfelet vonzott és minden csodálatos volt. Egészen 1964-ig, legalábbis amikor a bérleti szerződést nem lehetett megújítani, mivel az épületet lebontották, parkolót építettek helyette. Keith azt a feladatot kapta, hogy keressen új helyet, és rábukkant a barnes-i Byfield Hallra. Egykor ez az épület a Barnes Repertory Company, egy mozi és egy TV-stúdió otthona – az épület vizes és részben tetőtlen volt. Keith azonban meglátta a benne rejlő lehetőségeket. Onnantól kezdve egészen 2009-ig a stúdió zenei tehetségek egész sorát látta vendégül, mielőtt újra mozivá és kávézóvá alakították át, amelyet most is látogatni lehet.
A Barnes stúdió felújítási folyamata a folyton betörő víz és a lyukas tetők miatt hosszú és fárasztó volt. Azonban a korábbi TV-stúdiónak hála a „főszoba” tökéletes volt. A „Studio One” szinte létesítménnyé nőtte ki magát, mivel elég méretes volt ahhoz, hogy fénykorában egy-két kamera körbejárja a helyiséget. Ez egy rendkívül sokoldalú terem volt, ami alkalmazkodott a 60 fős zenekaroktól a négytagú rockzenekarok-ig, minden csodálatosan szólt. Hogy felszabadítsák a hatalmas teret a zenekarok és a filmzenék számára, 1968-ban egy második stúdiót építettek, amely végül hírnevének köszönhetően a rock and roll zenekarok menedékévé vált, olyannyira, hogy Mick Jagger magára vállalta a dekoráció tervezését és a berendezést.
Az Olympic egyedi felszerelések és technikák tárháza lett, hasonlóan az Abbey Road-hoz és általában a nagy stúdiók akkoriban jellemző trendjéhez, a legtöbb berendezés egyedi gyártású volt. A Dick Swettenham által tervezett első keverőpult különösen ikonikus volt, mivel az elsők között használta ki a félköríves kialakítás előnyeit. Mostantól minden elérhető volt egy helyről, így nem kellett többé az asztalok között mozogni a hang beállításához. Sőt, ez azt is jelentette, hogy a bosszantó producerek nem ülhettek az asztalhoz és nem változtathatják meg a dolgokat (bár telepítették egy „DFA” fader az asztal végén, amely a produceré volt, hogy elfoglalja őket, valószínűleg kitalálható, mit jelent valójában a DFA:)) Az Olympic Studios George Chkiantz mérnök nevéhez fűződő technikája hamarosan a pszichedelikus rock alappillére lett. A Beatles és Sir George Martin szerepelt az Olympic Recordsban (igen, néha elmerészkedtek az Abbey Road-tól), pl.: azért, hogy feljátszák az All You Need Is Love c.számot. Martin használni akarta az ADT-t (mesterséges kettős követés) John Lennon hangján. Ez akkoriban egyedülálló technika volt, ami persze végtelenül feldühítette a srácokat. Chkiantz ezért küldetésévé tette sajátos szalag-effektusok létrehozását. Az ADT-hez hasonló úton haladva azonnal elkezdték használni phasing (vagy flanging) hatást a Small Faces és természetesen Jimi Hendrix anyagainak keverésénél.
A korai időkben az Olympic sikeréhez az is hozzájárult, hogy rengeteg mérnöki tehetség dolgozott benne. Keith Grant stúdiómenedzserként technikusokból álló elit-osztagot hozott létre, sőt igyekezett továbbképezni és mentorálni őket. Emiatt nagy volt a bajtársiasság a stúdióban, és soha nem tartottak titkot. Amint felfedeztek valami újat, mindenki tudta, hogyan kell azt másnapra megcsinálni. Mindenki egyenrangú volt és segítette a másikat. Talán ez a hozzáállás volt az oka annak, hogy az Olympic a legendás brit művészek „szórakozóhelyévé” vált. Keith Richards, Mick Jagger és John Lennon csak néhány volt azon srácok közül, akikről a stúdió ismert volt. És, ha már Mick Jaggerről és a The Rolling Stonesról beszélünk, a legendás Sympathy For The Devil című nótát 1968-ban itt vették fel.
Az Olympic Studios még mindig áll, most moziként és kávézóként működik, így is nagyon klassz odamenni és megtapasztalni az épület auráját és legendás hatását a zenei világra.
