A zeneszerzők fő hangszere a zongora, a hangszer mesterei mellett a karmesterek legtöbbje híres zongoraművész. A zongora készítőiről készült cikkünk logikus folytatásaként foglalkozzunk néhány kiváló zeneszerzővel és olyan nagy hatású zongoraművésszel akiknek felvételei/lemezei a gyűjtők féltett kincsei, sőt a korabeli munkák alapjául szolgálnak CD-lemez, SACD-lemez és nagy felbontású fájlok kiadásának.
A legtöbb híres zeneszerző, miután megtanult járni, szinte azonnal elkezdett zongorázni. Beethoven 5 éves korában, Mozart és Sir Elton John 3 éves korukban magasított széken érték el a billentyűzetet. Azokat a gyerekeket, akik 8 évesen kezdik a zongoraórát, „későn tanulóknak” tekintik. Míg a legtöbb csodagyerek már nagyon korán tanulmányozta a hangszert, rengeteg zongorista játszik, akik csak tizenéves vagy felnőtt korban kezdték tanulmányaikat. Viszont a későn tanulók is hihetetlen dolgokat értek el a zongorával, ebből arra következtethetünk, hogy soha nem késő megtanulni bármilyen hangszert! Véleményünk szerint nem számít, ha valaki kis koncerteken vagy helyi rendezvényeken játszik, kizárólag közeli barátok és családtagok előtt, vagy akár csak saját szórakozásból. A zongorázás nem azt jelenti, hogy a világnagyságok szintjén kell lenni ahhoz, hogy valaki igazi zongorista legyen. Ha tudsz zongorázni, akkor zongorista vagy.
A teljesség igénye nélkül – senkit nem rangsorolva követtük születési idejük sorrendjét – tallózunk a legnagyobbak között, bemutatva életútjuk érdekességekkel teli lényeges állomásait. A régmúlt távlatából még belátható életutak Johann Nepomuk Hummel, Antonio Salieri és Ludwig van Beethoven, valamint Muzio Clementi, akik mind kiváló, a zeneirodalomra nagy hatású, kiváló zongora-játékosok voltak. Mivel a zongorakészítés is a XIX. században élte fejlesztési időszakának legtermékenyebb évtizedeit, a zongora-játékosok is ekkortól számítanak a világhírre. Izgalmas és példaértékű életpályákból szemezgetünk.
Ludwig van Beethoven (1770-1827) …„Beethoven zongorajátéka annyira eltér a szokásos zongora-kezelési módszertől, hogy úgy tűnik, mintha teljesen új utat választott volna magának.”… – Beethoven egyik kortársa, Carl Ludwig Junker szavai ezek. Lehet, hogy nincsenek felvételeink Beethoven fellépéseiről, de megvannak a virtuóz és ötletes muzsikák, amiket zongorára írt, és olvashatjuk olyan emberek beszámolóit, akik hallották játszani. Ma már inkább zeneszerzőként ismerjük, korában nagyon csodálták legato-játékáért. Beethoven termékeny szerző volt zongoraművei között sok népszerű, ma is elengedhetetlen darab szerepel: Opus 13: Zongoraszonáta No. 8 c-moll „Pathetique” (1798) Opus 26: Zongoraszonáta No. 12 Asz-dúr „Gyászinduló” (1801) Opus 27, no. 2: Zongoraszonáta No. 14 cisz-moll „Sonata quasi una fantasia” „Holdfény” (1801) Opus 53: Zongoraszonáta No. 21 C-dúr „Waldstein” (1803) Opus 57: Zongoraszonáta No. 23 f-moll „Appassionata” (1804) Für Elise (a-moll zongora-mű) (1810) Harminckét variáció zongorára Diabelli témájára (Diabelli-variációk) (C-dúr) op. 120, (1823) valamint zongoratriók és hegedűre és zongorára valamint gordonkára és zongorára írt szonáták.
Carl Czerny (1791 – 1857) osztrák zenepedagógus, zeneszerző és zongorista. Gyermekkorában a kiváló zenetanárok keze alatt gyorsan haladt tanulmányaival. Beethovent lenyűgözte a 10 éves gyermek, és tanítványként fogadta, bár már 15 éves korára maga is tanítani kezdett. Tanítványai közé tartozott többek között Liszt Ferenc. 1000-nél is több műve jelent meg, 24 mise, 4 requiem, szimfóniák, nyitányok, kamarazene, de legtöbbnyire oktató jellegű ujjgyakorlatait, zongora etűdjeit ismerjük. Ezek közül nevezetesebbek: „A folyamatos játék iskolája” (Schule der Geläufigkeit); a „40 mindennapos gyakorlat” és „A Legato és Staccato játék iskolája” vagy a „A bal kéz iskolája”. Czerny a modern zongoratechnika atyjának tekinthető, tanításait és életművét zongoristák generációi vitték tovább. Munkájával kapcsolatban volt, hogy negatív vélemények is elhangzottak: …”kár, hogy műveinek sora túlságosan bőséges, ezzel szükségszerűen meggyengítette önmagát”… – nyilatkozta egyszer Liszt Ferenc.
Liszt Ferenc (1811 – 1886) zongoraművész, karmester és zenetanár, a 19. század romantika egyik legjelentősebb zeneszerzője. Tanulmányait Czerny és Salieri tanítványaként végezte, tehetségének köszönhetően lett a társasági élet ünnepelt hőse. Liszt Ferenc magyar zeneszerző, tanár és zongoraművész Chopinnel versengett a 19. század legnagyobb virtuózának koronájáért. Legismertebb művei közé tartozik az ördögien nehéz Années de pèlerinage, a h-moll zongoraszonáta és a Mephisto Waltz. Előadóként pedig legendás hírneve volt – az általa inspirált őrületre még egy szót is találtak: Lisztománia. A francia fővárosban ismerkedett meg Chopin-el, akitől eltanulta a zongorajáték árnyalatait, valamint Berlioz-al, akitől a zenekari nyelvet és a programzene új vívmányait sajátította el. Liszt rendkívül termékeny zeneszerző volt, összesen kb. 1 400 művet komponált. 1840. január 4.-i hangversenye végén Festetics gróf egy drágakövekkel díszített kardot adott át a zongoraművésznek, amit egy rövid magyar nyelvű beszéd után, a magyar nemzet nevében nyújtott át. Vörösmarty Mihály, „Liszt Ferenchez” címmel egy verset írt (..„Hírhedett zenésze a világnak”..). Ezt a verset Kodály Zoltán 1936-ban, a jubileumi Liszt-évben, megzenésítette. Liszt zongora játékának alakulására két művész volt hatással. Az első Paganini, aki azt bizonyította számára, hogy a művészi mondanivaló, a hatás szolgálatába állított virtuozitás az új zene nélkülözhetetlen, éltető eleme. A másik Chopin, aki a poétikus tartalom és előadásmód alkalmazására ébresztette rá. E két hatás egymással talán ellentétesnek tűnhet, de Liszt alkotó módon képes volt egyesíteni ezeket művészetében. Rendkívüli, tartalmas életet élt (az internet számtalan oldalon tárgyalja, több kötet könyvet írtak életéről, munkásságáról) Liszt szinte egész életében folyamatosan zongora műveket komponált. Mint előadó, Európa-szerte ünnepelt zongoravirtuóz, a nehéz és az avatatlanok számára néha érthetetlen zongoraművekkel a modern zongoratechnika, a modern zongorairodalom, a modern zongorahangversenyek és a modern zongoratanítás megalapozójának számít. A művek a hangszerre, annak fejlődésére is kihatottak.
Frédéric Chopin (1810-1849) Lengyelország leghíresebb zeneszerzője, korának egyik nagy zongora-virtuóza volt. Műveinek túlnyomó többsége szólózongorára írt. Bár nincs róla hangfelvétel (mert a legkorábbi hangfelvételek az 1860-as évekből származnak), az egyik kortársra hagyatkozva azt mondhatjuk, hogy: …”Chopin egy zongoraiskola megalkotója. Valójában semmi sem egyenlő azzal a könnyedséggel, édességgel, amivel a zeneszerző játszik a zongorán. Ráadásul semmi sem hasonlítható eredetiséggel, megkülönböztetéssel és kecsességgel teli műveihez.”… Chopin 1829-ben Bécsben zongora koncertet adott, és kedvező kritikákat kapott, majd Varsóban, a Nemzeti Színházban bemutatta f-moll zongoraversenyét. Rendszeresen adott koncerteket Párizsban. Közeli barátja volt az operaszerző Vincenzo Bellini és Eugène Delacroix, a festő, Hector Berlioz, Liszt Ferenc és Robert Schumann is – Chopin egyes műveit nekik ajánlotta. Chopin zongoramuzsikája egyedülállóan ötvözi különleges ritmusérzékét (különösen a rubato és a kromatikus hajlítások használatát), valamint Johann Sebastian Bach stílusát, továbbá a maga alkotta zongoratechnikát. Ezen elegy különösen törékeny melódiákat és harmóniákat alkot, amelyet masszív és érdekes összhangzat támaszt alá.
Clara Schumann (1819-1896) Azon kevés női zongoristák egyike, akik a 19. századi zene nagyrészt férfiak világában versenyeznek. Clara korának szupersztárja volt, tehetsége messze felülmúlta zeneszerző férjéét. Saját zenét is írt – egy korabeli kritikus így fogalmazott: …„Művészi megjelenítő képessége korszakalkotónak tekinthető. Alkotó kezében a leghétköznapibb passzus, a legrutinosabb motívum kap jelentést, színt, amelyet csak a legtökéletesebb művészi készség tud adni.”… A Quatre pièces fugitives op. 15 négy rövid kompozícióból álló csokor szólózongorára. Clara Schumann 1845-ben jelentette meg. Ezek a karakteres darabok nem integrált, többtételes szonáták, ellentétes hangulatok különálló mozgásait mutatják be. A darabok sokféle hangulatot ölelnek fel, szomorúan visszafogottan romantikusak, átitatva ugyanazzal a gyengédséggel, ami Chopin noktürnjeit jellemzi. Schumann a darabok „menekültnek” nevezésével a zene féktelenségére utal, amely szabadabb és formai konvenciók által kevésbé korlátozott, mint a korábbi korok zenéje.
Szergej Rahmanyinov (1873–1943) Ma inkább zeneszerzőként ismerjük, életében azonban főként zongoristaként szerzett világhírnevet, részben saját műveinek interpretálásával, részben Chopin-, Liszt-, Szkrjabin-darabok előadásával. Legendásan hosszú ujjai, virtuóz technikája és ritmusérzéke volt. Rahmanyinov híresen kényelmesen tudott játszani egy 13-as a zongorán (öt hanggal több, mint egy oktáv) ezt az általa írt etűdök és koncertek felületes pillantása is meggyőzően bizonyítják. Szerencsére fennmaradt néhány felvétel ettől a zseniális zongoristától. Arthur Rubinstein mondta Rahmanyinov-ról: „Arany, élő tónusa volt, amely a szívből fakad.”
Dohnányi Ernő (1877-1960) karmester, zeneszerző, zongorista. Édesapja Dohnányi Frigyes, a Pozsonyi Királyi Katolikus Főgimnázium tanára, tehetséges csellista volt, rendszeresen és elismerten szerepelt, még Liszt Ferenccel is játszott együtt egy pozsonyi koncert alkalmával. A gyermek Dohnányi körül folyton muzsika szólt. Kilencévesen szerepelt először nyilvánosan és ekkor íratták be a pozsonyi gimnáziumba. Itt ismerte meg a nála négy évvel fiatalabb Bartók Bélát. Korai szerzeményei zongoradarabok, zongorakíséretes hegedű- és cselló-darabok, valamint vonós kamaraművek. Később, 14 éves korában már vokális műveket is írt, kórusműveket iskolai alkalmakra, dalokat, sőt még az opera műfajával is megpróbálkozott, 1891-ben. A következő tíz év alatt rengeteg zongoraművet írt. Zongora-ötöséről Brahms, amikor Pesten meghallgatta, azt nyilatkozta, hogy „én sem tudtam volna jobban megírni”. Dohnányi Ernő tanítványai: Fischer Annie (1914 – 1995) háromszoros Kossuth-díjas magyar zongoraművész, a XX. század egyik legnagyobb magyar zongoraművésze. Anda Géza (1921 – 1976.) zongoraművész, zenepedagógus. Cziffra György (1921 – 1994.) Magyar Örökség- és Liszt Ferenc-díjas zongoraművész, az egyik legjelentősebb és világszerte ismert magyar előadóművész.
Alfred Denis Cortot (1877-1962) francia zongoraművész , karmester és tanár, a „zongora poétája”, akit az utókor leginkább szenvedélyes Chopin-játékáért tisztel. Hatalmas repertoárral rendelkező zongora-művészként különösen nagyra értékelték a romantikus zongoraművekbe való költői betekintését. Cortot vezető zenei személyiségként számos nemzetközi zenei eseményen vett részt. Számos zenekart vezényelt és gyakran hívták fel zongorakíséretre turnézó művészek számára. Chopin, Schumann és Debussy egyik legünnepeltebb tolmácsaként, Cortot mindhárom nagyság zongoraműveiből nyomtatott kiadást készített, amely figyelemre méltó a technikai problémák és értelmezési kérdések aprólékos kommentárjairól. Ma talán fel se vennék a zeneakadémiára, annyiszor ütött mellé és annyiszor vétett a tempó előírások ellen. Mindez azonban eltörpül billentés kultúrája és varázslatos pianissimói mellett. Amikor „formában volt” zseniális technikát mutatott be, szinte bármilyen zongorista tűzijátékot képes volt kezelni.
Wanda Alexandra Landowska (1879 – 1959) Négyéves korában kezdett zongorát tanulni, majd a Varsói Konzervatóriumban (ma: Fryderyk Chopin Zeneakadémia) folytatott tanulmányokat. Később tanított a Berlini Zeneművészeti Főiskolán. Landowska számos tudományos cikket írt, amelyek Musique Ancienne címen könyv formájában is megjelentek. Zongora-művészként lépett fel, de 1903-tól csembaló-művészként kezdett szerepelni a nyilvánosság előtt, és általában ehhez a hangszerhez kötődik a neve. Európa múzeumaiban eredeti billentyűs hangszerek után kutatott, de saját kívánságai szerint újakat készíttetett a Pleyel et Cie cégnél. Nemcsak a huszadik század első felének legkiválóbb csembaló-művészeként vált ismertté, hanem úgy is, mint a hangszer újraélesztője. Az első volt, aki lemezre vette Johann Sebastian Bach – Goldberg-variációit. Játékát az erőteljes gesztusok és az egyéni ötletek jellemezték. Nem tisztelte a leírt anyagot, és alig fedezhetünk fel itt-ott olyan ismétlést, amely a szükségesnél kevésbé lett volna kívánatos. Mégis, ezek a dolgok lényegtelenek, mivel csupán azt a felfogást tükrözik, amelyet a csembaló 20. századi újjászületésében úttörő szerepet játszó ünnepelt művész képvisel. Ami elbűvölő Landowska játékában, az a megindító költői beleérzése pl. Scarlatti muzsikájába. Nem csupán újra felfedezi a zeneszerző és a hangszer kapcsolatát: ő hisz benne és mélyen át is érzi azt.
Bartók Béla, teljes nevén Bartók Béla Viktor János (1881-1945) zeneszerző, koncertzongorista, népdalgyűjtő. Magyarország egyik legnagyobb, legjelentősebb XX. századi zeneszerzőjének tartják.
Gyűjtése és népzenei elemző tanulmányai révén egyike volt az összehasonlító zenetudomány megalapítójának, amelyből később etnomuzikológia lett. Zenei tehetsége már nagyon korán megmutatkozott, mielőtt megtanult volna teljes mondatokban beszélni már különböző táncritmusokat játszott zongorán. Négy éves korára 40 darabot tudott játszani. A budapesti Királyi Zeneakadémián Thomán István-nál, Liszt Ferenc egykori tanítványánál, tanult zongorázni. Itt ismerkedett meg Kodály Zoltánnal, aki nagy benyomást tett rá, életre szóló barátja és munkatársa lett. Bartók zenéjének jellegzetes stílusa az Éjszakai zene, amelyet érett korában leginkább többtételes együttes vagy zenekari kompozíciók lassú tételeiben használt. Bartók fiatalkori művei klasszikus és kora romantikus stílusban születtek, megérintve a populáris és roma-zene hatását. Később jellemzői a „kísérteties disszonanciák”, amelyek hátteret adnak a természet hangjainak és a magányos dallamoknak. A legjobb példa erre a Zene vonósokra, ütőhangszerekre és Celestára című művének harmadik (Adagio) tétele. A nacionalista hevülettől és a korábbi zeneszerzők hatásainak meghaladása vágyától vezérelve Bartók egész életen át tartó áhítatba kezdett a népzene iránt. Bartók magyar paraszti dallamokat kezdett gyűjteni, később más Kárpát-medencei népek, szlovákok, románok, ruszinok, szerbek és horvátok népzenéjére is kiterjedt. Kompozíciós teljesítménye fokozatosan lefaragta a romantikus elemeket egy olyan idióma javára, amely a népzenét testesíti meg, mint stílusának lényegét.
Arthur Schnabel (1882-1951)Arthur Schnabel Beethoven, Schubert, Mozart és Brahms interpretációival írta be magát a zenetörténetbe. Hét éves korától Bécsben Hans Schmitt professzornál magántanulmányokat folytatott. Schnabel pályafutása első éveiben bejárta a német tartományokat, élete nagy részét Berlinben töltötte, de rengeteget turnézott Európában és az Egyesült Államokban. Schnabel leginkább Beethoven zongoraműveinek dinamikus interpretációiról valamint Mozart zongoraszonátáinak kitűnő előadásairól ismert. Beethoven teljes zongoraszonáta-ciklusát vele rögzítették először hanglemezre 1935-ben, ez az értelmezés a mai napig etalonnak számít. 1925 és 1931 között a berlini zenei egyetem professzora volt. 1933 után nyári mesterkurzusokat tartott az olaszországi Comói-tónál, és sokat tanított az Egyesült Államokban. Tanítványai közé tartozott Clifford Curzon, Rudolf Firkušný, Lili Kraus, Leonard Shure, Claude Frank és Leon Fleisher.
A koncertlátogatók és a lemezgyűjtők szerint a két legnagyobb „rivális” Arthur Rubinstein és Vladimir Horowitz voltak. Arthur Rubinstein (1887 – 1982) lengyel zongoraművész. Kétéves korában megállapították, hogy tökéletes a hallása, zongorázni három éves korában kezdett. Karl Heinrich Barth zongoraművész tanította, aki Liszt tanítványa volt, vagyis Rubinstein egy félelmetes zongorista hagyomány része. 1897-ben meghallgatta őt Joachim József hegedűművész, aki a későbbiekben felügyelte zenei pályafutását. 1903-ban, 13 évesen debütált a Berlini Filharmonikus Zenekarral. Párizsban megismerkedett Maurice Ravel és Paul Dukas zeneszerzőkkel. Az első világháború idején Londonban, 1912-es bemutatkozásakor, Pablo Casals volt a partnere. 1932-ben megnősült, első gyermekének megszületése után vidékre költözött és napi 12-16 órát(!) gyakorolt. 1937-ben a New York-i Carnegie Hallban lépett fel, zseniként ünnepelték. Rubinstein a fasizmus fenyegetése miatt nem tért haza, Los Angelesben telepedett le családjával. Rubinstein a legnagyobb hegedűsökkel, vonósnégyesekkel játszott együtt. Romantikus zongoristaként lett ismert, saját bevallása szerint is szívből játszott, az érzelmeket akarta kifejezni. Gyakran minden idők legjobb Chopin-előadójaként emlegetik. Lemezre vették vele Frédéric Chopin teljes életművét, a kiadás ma is alapműnek számít. Rendkívüli emlékezetéről csodákat meséltek amellett, hogy 8 nyelven beszélt folyékonyan, szinte egész repertoárját fejből tudta! Emlékiratai szerint egyszer Franck – Szimfonikus variációk című művét a koncertre tartva, vonaton tanulta meg és a fellépésen játszotta először. Arthur Rubinstein a halála előtt ezt mondta magáról: …„Nem vagyok valami kedves ember. Elég rossz a természetem, kérdezzék csak meg a családomat. De, ha zenéről van szó, tiszta vagyok, mint a patyolat.”… Hiper-virtuozitás, összetéveszthetetlen Rubinstein-hangzás, spontaneitás és érzelmi intenzitás jellemezte játékát. A hangjegyeket időnként nagyvonalúan kezelte, ami miatt egyesek úgy vélték, hiányzik belőle a kellő komolyság. Az 1980-as évek végéig koncertezett, visszavonulása után, teljesen megvakulva is világszerte oktatott, előadásokat tartott. 95 éves korában hunyt el Genfben, hamvait egy róla elnevezett Jeruzsálemhez közeli erdőben temették el.
Vladimir Horowitz (1903 – 1989) a 20. század egyik legkiemelkedőbb orosz zongoraművésze. Már kilencévesen a kijevi konzervatóriumban tanult és már nagyon fiatalon koncerteket adott. 1920-ban debütált egy szólóestben Harkovban. 1925-ben hírneve jelentősen megnőtt, nyugatra ment, mondván, hogy Artur Schnabel-nél szeretne Berlinben tanulni. A Szovjetunióból először Berlinbe, majd Párizsba ment, végül 1940-ben az Egyesült Államokban telepedett le. 1928-ban debütált az Egyesült Államokban a Carnegie Hallban, majd amerikai állampolgár lett. Az általa előadott legismertebb romantikus művek Chopin, Rahmanyinov és Schumann zenéi. Színre lépésével nagyban átalakult a zongorázás, elképesztő virtuozitásával, játékának tónusával sokat formált a zenei gondolkodáson is. Vladimir Horowitz-ról Rahmanyinov így nyilatkozott: …„Amíg nem hallottam őt játszani, nem tudtam, mire képes a zongora”… A közismerten szigorú Toscanini, aki később apósa lett, Liszt Ferenchez hasonlította a fiatal zongoraművészt és emberfelettinek nevezte játékát. …„Semmit nem játszom kétszer ugyanúgy”… – mondta Horowitz, aki számára a zenei spontaneitás azt jelentette, hogy minden mű a pillanat szülötte – az interpretáció segíti világra újra meg újra. Egy legenda szerint feleségét, aki Arturo Toscanini lánya volt (Wanda Toscanini), egy, a Fehér Házban adott koncertje után ismerte meg, aki azonnal beleszeretett Chopin egyik mazurkájának játéka közben. Játékának egyedisége egyrészt a sebességben volt szembeötlő, illetve hogy improvizatív jelleggel interpretált olyan műveket, mint Csajkovszkij b-moll zongoraversenye, vagy Liszt Ferenc h-moll szonátája. Repertoárján a teljes romantikus zeneirodalom megtalálható volt, több mint 150 hanglemezt készített. Utolsó koncertjét Hamburgban adta, 1987-ben. Vladimir Horowitz-ot minden idők legnagyobb zongoristájává koronázták meg, még életében legenda lett.
A harmadik nagy kedvenc – a kijelentés egyáltalán nem jelent rangsort – Szvjatoszlav Teofilovics Richter (1915 – 1997) szovjet zongoraművész, a 20. század egyik legnagyobb zongoristája. Művészetét mélyen átélt bemutatói, virtuóz játék-technikája és hatalmas repertoárja teszik felejthetetlenné. Szvjatoszlav Richter nem kedvelte a publicitást, ritkán adott interjút, nem engedte, hogy koncert közben fényképezzék, sőt azt sem szerette, hogy a közönség nézi őt, ezért olykor gyertyafénynél játszott, lehetőleg nem túl nagy hangversenytermekben. Igazság-mániás volt, le akarta hántani a művekről a rájuk tapadt sztereotípiákat. Chopint és Csajkovszkijt megszabadítani a szentimentalizmustól, Rahmanyinovot a hatásvadász effektusoktól, Prokofjevet a túlzásoktól, hogy végre az igazán fontos dolgok kerüljenek előtérbe. A legjobb 20. századi zongorista címért küzdő számos nagyság egyike. Richter a 20. század közepén feltűnt maroknyi hatalmas orosz zongorista tagja. A felvételkészítési folyamatnak azonban nem volt nagy rajongója. A stúdiófelvételeket nem kedvelte, legtöbb lemezének anyagát élő koncertfelvételek adják, így legjobb albumai az 1986-os amszterdami, az 1960-as New York-i és az 1963-as lipcsei fellépések felvételei.
Első ismert lemezfelvétele 1948-ban Nyina Dorliak-al, első külföldi lemezfelvétele 1954-ben Prágában készült. Amerikai turnéján a Carnegie Hallban tartott hat koncert teljes anyagát felvette a CBS lemezcég, azonban Richter nem volt elégedett a felvétellel. Párizsban 1963 áprilisában stúdióban az EMI az éppen influenzás zenésszel felvette Schubert Wanderer-fantáziáját, a próba-anyagot Bécsbe küldték utána. Csak munkatársa hallgatta meg a felvételt, aki elégedetlen volt a minőségével, és ezt elmondta Richternek, hogy felhívta az EMI hanglemez céget, és közölte velük: három hét múlva visszamegy és újra fel kívánja venni. A technikusok Londonból újra Párizsba települtek át, és –nem tudva arról, hogy Richter nem is hallotta az általuk kiválónak tartott felvételt – újravették a Richter által ötször eljátszott darabot. A kiválasztott változat az Év Lemeze nagydíjat (Grand Prix du Disque) kapta. 1969-ben Ojsztrah-al és Rosztropovics-al adták elő a Herbert von Karajan vezényelte Berlini Filharmonikusokkal Beethoven Hármasversenyét. Richter szerint a felvétel nem volt kiváló. Richter kezdeményezésére a három szólista újabb hosszú egyeztetés után egy év múlva újra játssza a darabot, de Kirill Kondrashin vezényletével. A nyolcvanas évektől stúdió felvételt nem készített, kizárólag koncerten készült felvételei jelentek meg.
A második részben egyre közelebb kerülünk a XX. század végéhez és a jelenhez.
