Egy ember és egy márka jelentésbeli hasonlósága válásának legjobb példája a Marantz. Minden bizonnyal sokan mások is segítették a fogyasztói elektronikai ipar (akkori nevén a hifi-üzletág) korai növekedését, de a kiváló minőségű hangreprodukció iránti szenvedélyes törekvéséért talán senki sem volt annyira elismert, mint Saul B. Marantz. A Marantz név évtizedeken át és még ma is hangsúlyosabb a fogyasztói elektronika világában, mint amikor Saul B. Marantz megalapította a Marantz Company-t.
Saul Bernard Marantz, a csúcskategóriás audio-ipar megszületéséért talán leginkább felelős ember, három gyermek közül a legidősebbként született 1911. július 7-én New Yorkban. Bár korán rátermettséget mutatott a technológia iránt – korai tinédzser korában kísérletezett kristálydetektoros rádiókkal, mikroszkópot készített, abban reménykedett, hogy villamosmérnökként tanulhat, sajnos családjának anyagi helyzete mást diktált. Bár felvették egy exkluzív Rapid Advance programba a New York-i állami iskolákban, a 8. osztály után távoznia kellett, hogy segítsen eltartani a családját. Először egy ma már ismeretlen cég ügynöke volt New York City pénzügyi negyedében. Ez számára sem volt teljesen pozitív, de szerencsére, a fiatal Marantz szabad idejének nagy részét ugyanannak a cégnek a művészeti osztályán töltötte, oda azonnal felvették tanoncnak. Marantz több éves művészeti képzését a brooklyni Pratt Institute kurzussal folytatta, képzése után kereskedelmi grafikus lett, olyan ügyfeleket szolgált ki pl., mint a General Electric.
Megnősült, felesége Jean kulcsszerepet játszott abban, hogy a közvélemény figyelmét felhívja a Marantz névre. Jane a Vassar College-ban végzett bölcsészetet, majd a Minnesotai Egyetem építészeti posztgraduális iskolájába járt. A matematikában szerzett jártassága felbecsülhetetlen értékűnek bizonyult Saul számára, ami lehetővé tette, férje segítését, sok áramköri alkatrészhez kiszámította a megfelelő értékeket. Saul Marantz zenei érdeklődése a 40-es évek végén és az 50-es évek elején bontakozott ki, amikor Karl és Ginny Noell barátai meghívták Sault és Jeant a New York-i Klasszikus Gitár Társaság találkozójára. Saul nem sokkal ezután gitár leckéket vett. Ebben az időszakban erős barátságot kötött Andrés Segovia gitárművésszel. (Saul sok fényképet készített Segovia fogási stílusáról, a „The Segovia Technique” című, Vladimir Bobritzski szerezte könyvhöz. A Marantz-féle Segovia fotók az MCA kiadónál (MCAD4: 11124) megjelent „Andrés Segovia – A Centenary Celebration” című 4 lemezes CD-kiadvány kísérő füzetében is megtalálhatók.)
Saul eredményeit inkább annak köszönhette, hogy rendelkezett a mások inspirálásához szükséges látásmóddal valamint készségekkel. Már a kezdetektől feltűnt, hogy Saul ragaszkodott ahhoz, hogy a jó ipari formatervezés ugyanolyan fontos, mint a kiváló elektronikai teljesítmény. Úgy érezte, hogy a kivitelezés fontos szerepet játszik abban, hogy az elektronika mindenhol a zenerajongók nappalijának középpontjába kerüljön. Személyes története amely összeforrt a céggel, rendkívüli képet alkot az egyéni teljesítményről és a vállalati fejlődésről. Eddig a személyes oldal, a gyártmányok fejlődéstörténetével folytatjuk.
A „klasszikus Marantz” időszak 1951-ben kezdődött. A mikrobarázdás mono hanglemez 1948-as bemutatkozása és a háború utáni általános jólét hozzájárult a „high-fidelity” berendezések iránti növekvő érdeklődéshez. Ekkor már sok más cég, a McIntosh Laboratories, a Fisher Radio, és H.H. Scott vállalatok készítettek komponens készülékeket. A szerzett tapasztalatok és az inspirációk alapján Saul Marantz elkezdte építeni saját készülékeit. Akkoriban a zenerajongók egyik legnagyobb problémája a lemezcégek által használt különböző hangszín kiemelési és vágás-karakterisztika volt. Ezek az eltérő EQ-görbék megnehezítették a különböző kiadók lemezeinek teljes élvezetét, mivel a legtöbb lemeztársaság betartotta a saját belső szabványait. A probléma megoldására Saul Marantz tervezett egy elő-erősítőt (az eredeti Audio Consolette), amely számos kiegyenlítési görbét tartalmazott. Ez barátai körében szenzációt keltett. A gyártás, pontosabban a kézi összeszerelés, 1952-ben kezdődött a New York állambeli Kew Gardensben (Queens) található lakóháza alagsorában. Ebben az időszakban látogatta meg Sidney Smith aki szintén egy legenda, képzett villamosmérnök és lelkes énekes. Miután bebizonyította, hogy a Consolette áramkörének módosításával képes megoldani néhány zaj-problémát a korai egységekben, „főnök” lett. Az Audio Consolette első 100 darabja gyorsan elkelt a Harvey Radio (*Harvey Electronics) üzletében. Az egyre növekvő hírnév és a nagy rendelésállomány hatására Saul 1953-ban megalapította a Marantz Company-t és gyárat nyitott Woodside-ban.
A Model 1, az „Audio Consolette” utódja 1954-ben jelent meg. A Model 1 több szempontból is úttörő volt. Bár nagyon hasonlított az „Audio Consolette”-re, ez volt az első elő-erősítő, amely számos régebbi és nem szabványos görbén kívül a vadonatúj RIAA (Recording Industry Association of America) szabvány kiegyenlítési görbéjét is tartalmazza. A Model 1-nek volt szalagos monitor kapcsolója és „TV”-bemenete is. Az előfokot a Model 2 teljesítményerősítő 1956-ban követte. A nagyrészt Sidney Smith által befejezett elektroncsöves konstrukció nagyon sikeres volt, EL34 csöveket használva ultra linear push-pull konfigurációban. Egyes források a Model 2-t említik Smith exkluzív teljesítmény-erősítőire való összpontosításának kezdeteként. Míg Saul az elő-erősítőkre figyelt, Sidney Smith szorosan részt vett számos termék, még a híres Model 10 és 10B tunerek fejlesztésében is. Bár Marantz tehetséges tervező volt, képzettsége grafikus volt. Következésképpen az elektronikával kapcsolatos ismeretei nagyrészt autodidakta módon alakultak. Smith viszont profitált a katonai-elektrotechnikai kiképzésből fakadó fegyelmezett tudásából. Ahogy a cég fejlődött, a Model 2 után, más termékek is megjelentek: a Model 3 elektronikus keresztváltó és a Model 5 végerősítő, a Model 2 egy vonzóbb változata. A Marantz Company és a az egész iparágat a sztereó LP lemez megjelenése ihlette. Mivel az összes korábbi Marantz készüléket mono rendszerekhez tervezték, a vállalat tudta, hogy új termékekre van szükség.
Sztereó használatra két darab Model 1 kozmetikai egyesítését tervezték, ez lett a Model 6. 1958 decemberében megjelent egy vérbeli sztereó előerősítő, a Model 7. Az áramkör alapvetően különbözött a korabeliektől, mivel a Model 7 egyedi, háromfokozatú phono-előerősítő/ekvalizert tartalmaz, amely később „Marantz áramkörként” vált ismertté. A Model 7 úgy uralta a High-Fidelity iparágat, ahogyan korábban egyetlen termék sem tette. Több mint 130 000 darabot adtak el, és sok-sok éven át az előerősítő-tervezés premier példájaként tisztelték. Az előlap jellemzően Marantz volt, a gombok és a kapcsolók kifinomult aszimmetrikus elrendezésével közvetlenül visszavezethető Saul Marantz ipari formatervezési ismereteire. Népszerűségével legendák jöttek létre, köztük az úgynevezett „Model 7C” variáns.
1959-ben a Marantz kiadta a Model 8-at. A hamarosan következő 8B-vel ez volt az egyetlen csöves sztereó erősítő, amelyet a cég valaha gyártott. Bár a legtöbben az 1962-ben bevezetett Model 8B-t egyszerűen módosított 8-as modellnek tekintik, jelentős különbségek vannak a kettő között. Egyrészt a 8B Sidney Smith által tervezett transzformátorral rendelkezik, részben az eredetileg a Model 9 monó végerősítőhöz kifejlesztett negatív visszacsatoló áramkörnek köszönhetően, stabilabb és fázis-tartás szempontjából is pontosabb.
A Model 9 mono végerősítőt 1960-ban adták ki. Az EL34 csöveket használva ez az ultra lineáris párhuzamos push-pull kialakítás 70 Watt teljesítményt produkált, ami a maga idejében jelentős teljesítmény volt. A teljesítmény növelése részben a McIntosh-sal szembeni erős rivalizálásnak köszönhető, amelynek erősítői általában izmosabbak voltak, mint az egyébként hasonló Marantz modellek. A nagy teljesítmény mellett a Model 9, az előlap közepén elhelyezett torzításmérőnek és a beállításokat és csatlakozásokat rejtő lehajtható előlap ajtónak köszönhetően, új kozmetikai távlatokat ért el. A mérő, amellett, hogy lehetővé tette a felhasználó számára a különböző cső-jellemzők könnyű kompenzálását, kibővítette a Marantz hagyományát a funkcionalitás és a magas stílus integrálására és egy esztétikus sablont biztosított, amelyet a Marantz ma is használ. A Model 7 és két Model 9 kombinációja még ma is a high-fidelity történetének csúcspontja.
Ahogy a Marantz hírneve nőtt, a kereslet is nőtt. A vállalat kiterjedt kutatás-fejlesztési programba kezdett saját rádió-tuner gyártására. Richard Sequerra, egy magasan képzett és nagy tudású mérnök, aki nagy tapasztalattal rendelkezett a rádiófrekvenciás tervezésben, 1961-ben csatlakozott a Marantz céghez. Célja egyszerű volt: kivételes tunert gyártani! Több mint három év költséges kutatásra és további tanácsadó mérnökök, köztük Mitchell Cotter erőfeszítéseire volt szükség ahhoz, hogy megvalósuljon. Bár Sequerra joggal érdemel jelentős elismerést a kivitelezésért, nem az övé volt az egyetlen „szakácssapka” a konyhában. Saul Marantz bevallotta: …„Igen, Richard tervezte, de Sid is közreműködött”… Az erőfeszítések eredménye, a Model 10 csak 1964-ben jelent meg.
A Model 10 egyik leginnovatívabb jellemzője az előlapi oszcilloszkóp volt, amely felváltotta a hagyományos jelerősség mérőt és az FM-közép beállítás műszereit. A „scope” nemcsak grafikusan mutatja a jelerősséget, hanem sokkal pontosabb módszert is lehetővé tett a tuner egy adott sugárzási frekvencián történő központosítására. Ezen túlmenően pontos információt szolgáltatott az FM-adóállomás által biztosított sztereó elválasztás mértékéről, mivel közvetlenül megjelenítette a különbségi bal/jobb információt, ahelyett, hogy csupán a sztereó vivő-jel jelenlétét jelezte volna. Utódjával, a Model 10B-vel kapcsolatban érdekes megjegyezni, hogy a végső beállítás kemencében történt. Ez szimulálta a tényleges üzemi hőmérsékletet, a készülék így, valós körülmények között, sokkal pontosabb értékeket mutatott. A 10B modellnek volt egy jelentős hátránya. Annyira drága volt a gyártása és olyan alul-árazottan jelent meg a piacon, hogy sikere súlyos pénzügyi nehézségekbe sodorta a vállalatot.
Nyilvánvalóan ez a helyzet tarthatatlan volt, és Saul alternatív megoldásokon kezdett gondolkodni, amelyek közül az egyik a cég eladása volt. Joseph Tushinsky a Superscope, Inc. elnöke érdeklődött a cég megvételével kapcsolatban. Tushinsky, óriási lehetőséget látott a Marantz név megszerzésében. Tushinsky lelkes zenész volt, kereste a módját, hogy biztosítsa a Superscope jövőjét. Időközben a Superscope japán kapcsolatai a Sony-val kötött forgalmazási megállapodáshoz vezettek. A cégeladás 1964 végén fejeződött be és jelentős változást vetített előre a Marantz mint vállalat fókuszában. A Marantz Company végül New Yorkból a kaliforniai Sun Valleyben található pazar főhadiszállásra költözik. A gyártás a régi 5000 négyzetméteres Woodside-i üzemből egy új, 35 000 négyzetméteres létesítménybe költözik. A pénz-infúzióval a Marantz vállalat hozzávetőlegesen 60 alkalmazottról jóval 150 fölé nőtt.
A tranzisztor-technológia rohamos térnyerése miatti kutatás-fejlesztési projektek alapján az 1965-1980 közötti időszakban, a vállalat sikeresen lépett át korábbi elektroncső-alapú termék-családjáról. 1966-ban a Superscope több japán gyártóval elkezdte feltárni a gyártási lehetőségeket. A Standard Radio Corporation-t választották partnernek, és megkezdődött a gyártás. A Superscope végül megvásárolta a Standard Radio 50%-os részesedését és egyre több Marantz készüléket gyártottak Japánban. A Marantz márka legsikeresebb bővítése a Modell 2200 vevőkészülék, ami a szórakoztató elektronika történetének egyik legsikeresebb termékévé vált, a fogyasztók tízezreihez juttatta el a Marantz misztikumot. Megjelent a Model 7T előerősítő és a Model 15 végerősítő, de a legfontosabb termék ebben az „átmeneti időszakban” a Model 18 vevőegység volt, amely egy közös erőfeszítés Saul Marantz kozmetikai tervezését, Sid Smith audio áramköreit és Dick Sequerra tuner szakértelmét tartalmazza. A Model 18 volt az utolsó termék, amely Saul Marantz közvetlen közreműködésével készült. Utolsó projektje az volt, hogy új mérnöki csapatot szerezzen be a Marantz készülékek termékfejlesztésének folytatására, mivel Sidney Smith, Dick Sequerra és a „régi gárda” többi tagja vele együtt távozott. A japán eredetű készülékeket a „Designed in USA, built in Japan” feliratú adattábla alapján lehet azonosítani. Az USA-ban továbbra is csak a csúcs-termékeket gyártották. 1968-ban Saul Marantz visszavonult a cégvezetéstől. Saul távozását követő években a Marantz társaság jelentősen növekedett. Valójában egyesek ezt az időszakot (1965-től 1980-ig) a Marantz „második aranykorának” nevezték, mivel a Marantz márka sokkal több terméken jelent meg, mint valaha.
No, de lapozzunk tovább! 1970-ben bemutatkozott az „A”-sorozat, elkészült a Model 32, egy 60 Watt/csatorna teljesítményű sztereó erősítő. Hamarosan következtek a nagyobb teljesítményű, 125 Watt/csatorna teljesítményű 240-es és a már teljesítmény-méréssel rendelkező 250-es modellek. 1973-ban a vállalat kiadta a Model 500-as végerősítőt 250 Watt/csatorna kimeneti teljesítménnyel és léghűtéssel(!) Ezt követte a Model 510. A 33-as, 3300-as és a 3600-as modell mindegyike Dawson Hadley főmérnök (a Hadley Labs alapítója) és James Bongiorno (a GAS és a Sumo későbbi vezetője) irányítása alatt készült.
Joseph Tushinsky érdeklődése a Marantz márka bővítése iránt nem állt meg az elektronikánál. Tushinsky ösztönzésére a Superscope elkezdte a hangszórók fejlesztését azzal a céllal, hogy az üzlet egyik meghatározó szereplőjévé váljon. Az Egyesült Államokban az első konstrukció – Hadley és Bart Locanthi által tervezett Marantz Imperial Six hangsugárzó 1971 előtt jelent meg a piacon. A híres hangsugárzó-tervező Bart Locanthi és az akkori Marantz főmérnök Dawson Hadley 1972-ben egy rendkívül lapos frekvencia átviteli görbével rendelkező hangsugárzót tervezett. Az Imperial Seven versenyre kelt a JBL nagyon népszerű L100-ával, ez volt az első Marantz hangsugárzó, amely nagy gyémánt mintával vágott habszivacs rácsot tartalmazott. Egy másik újítás, amelyet az Imperial hangszórók használtak, a „Vari-Q” technika volt, amelyet a basszus-reflex kabinetek kivehető port-csatlakozójával valósítottak meg. Ez lehetővé tette a hallgató számára, hogy „behangolja” a basszust. A JBL egyik legelismertebb hangsugárzó-tervezője Edmund (Ed) May 1976-ban csatlakozott a Marantz-hoz, megbízták egy hangsugárzó-család kifejlesztésével. Az így létrejött „HD” hangszórókat nagyon dicsérték, sajnos May 1980-ban meghalt, a későbbi tervezési erőfeszítések lényegesen kisebb sikerrel jártak, majd megszűntek.
Nem minden probléma volt kapcsolatos a finanszírozással. Többek között a Marantz egy olyan programba kezdett, amely egy lineáris mozgatású karral ellátott lemezjátszó kifejlesztésére irányult. Saul Marantz már az indulás előtt, a kezdeti tervezés mechanikai problémáira hivatkozva, hevesen érvelt a termék ellen. A cég azonban 1969-ben mégis bemutatta az SLT-12-t. A mechanika olyan zűrösnek bizonyult, mint ahogy azt Saul Marantz megjósolta, és 1970-re a lemezjátszó gyártása megszűnt. További kevésbé sikeres termék-bevezetések közé tartoztak a Marantz márkájú szalagos és kazettás magnók. Viszont pozitívum, hogy a vevőkészülékek eladási számai továbbra is erősek voltak. Az integrált erősítők különösen sikeresek voltak. A viszonylag kevéssé ismert SM1000 végerősítő 1979-ben elnyerte a Stereo Sound magazin tekintélyes „State of the Art” díját. A Marantz olyan végerősítőket is bemutatott, amelyeknél a felhasználók, az energiaszükségletektől függően, választhatták meg az „A”- vagy „AB”-osztályú működést.
1980-ra a Superscope pénzügyi helyzete annyira ingatag lett, hogy úgy döntött, eladja a Marantz név jogait valamint a japán üzemi-létesítményeket a hollandiai székhelyű Philips mega-gyártónak. Annak ellenére, hogy a fogyasztói elektronika szinte minden területén jelentős kutatás-fejlesztési és gyártási kapacitások állnak rendelkezésre, a Philips kevés sikert ért el a csúcskategóriás audio-piacon. Úgy tekintette a Marantz nevet, mint a legpraktikusabb módot arra, hogy kiterjessze vonzerejét a minőség tudatos fogyasztók felé. A Philips-hez fűződő kapcsolat révén, a digitális audio terén szerzett széleskörű ismeretein keresztül, a Marantz is hasznot húzott. A Sony-val közösen, a CD társfejlesztőjeként, a Philips szabadalmazott tudással rendelkezett, ami hamarosan a leggyorsabban növekvő termék kategóriává vált ezen a területen. 1982-ben a Philips, a Marantz zászlaja alatt kiadta a CD-63-at. Noha technikailag a Sony CDP-101 modell volt az első legyártott, a Marantz CD-63 volt az első nyilvánosan bejelentett(!) CD-lejátszó. 1985-ben bemutatták az LV-1CD-t, egy lézerlemez-lejátszót és a DPM-7-et, egy teljesen digitális erősítőt, amely végül 1991-ben látott napvilágot AX 1000 „audio számítógépként”, az első Marantz CD-vel együtt.
Az analóg fronton a Marantz „Quarter A” erősítő technológiája bármilyen hangerő szinten kivételesen kiegyenlített hangzás minőségéről vált ismertté. A Quarter A, amely a PM-6A integrált erősítőben mutatkozott be, automatikus kapcsolást használt, hogy a teljesítményerősítő szakaszt „A”-osztályból „AB”-osztályba kapcsolja, amikor a kimenő teljesítmény meghaladta a maximális névleges értékének egynegyedét. A HDAM, a Marantz egyik fontos technológiája, először 1992-ben jelent meg, és a PM-99 SE („Special Edition”) és a CD-15-ben használták. (A Hyper Dynamic Amplifier Module-t (HDAM) egy bélyeg méretű, nagy teljesítményű erősítő egység, körülbelül 70 dB nyers erősítéssel, mikro-másodpercenként 70-80 V-os slew gate-el) Megjelent a Feedback teljesítményerősítő technológia is, amely hangzásbeli előrelépés a kevésbé kifinomult feszültség-visszacsatolási kialakításokhoz képest. 1994-ben az SC-5 főerősítő és az SM 6 végerősítő a Stereo Sound legjobb kitüntetéseinek társ nyertesei lettek, az SM1000 óta ez az első ilyen díj, amelyet a Marantz kapott.
Amerikában a Marantz egyre inkább a viszonylag olcsó alkatrészekből álló „hifi-rendszerek” felé sodródott, amelyeket üvegajtós bútor stílusú állványokban helyeztek el. A minőségük igen eltérő volt. Következésképpen ezek a rendszerek sokkal inkább a kozmetikumoktól függtek, mint a teljesítménytől, és elsősorban különféle áruházakon és hitelkártya-társaságokon (különösen az American Expressen) keresztül kínálták. A márkára gyakorolt hatásuk pusztító volt. 1987-re a Superscope eladta az észak-amerikai jogokat a Dynascan Corporation-nek. 1990 végén Jerry Kalov és Fred Hackendahl, a Dynascan két felsővezetője, a Philips eindhoveni (Hollandia) központjában aláírt egy szerződést, amely újra egyesítette a Marantz észak-amerikai marketing-tevékenységeit a Philips/Marantz hálózat többi részében. A Dynascan érdeklődése a Marantz márka iránt megszűnt és eladta a Marantz márkájú készülékek fennmaradó készletét. Tíz év után először került a Marantz márka egyetlen irányítás alá. Egy terület azonban némileg megosztott maradt. A Marantz Japan, Inc. még mindig nagyrészt autonóm egység volt a Philips-birodalomban.
A lézerlemez-lejátszók megjelenése és népszerűségük felfutása elkezdte a házimozi ötletét valóra váltani. Japánban a koncepció iránti kezdeti lelkesedés az „új izgalom” után gyorsan alábbhagyott, de jelentősen megnőtt az Egyesült Államokban, ahol a nagy teljesítményű A/V-vevők egyre népszerűbbé váltak. A Marantz energiával és elhivatottsággal lépett be erre az izgalmas területre. A cég 1992-ben mutatta be az SM-80-at, első THX-tanúsítvánnyal rendelkező erősítőjét, majd négy évvel később a kritikusok által elismert SR96 THX-tanúsítvánnyal rendelkező vevőt. A ’90-es években megjelent a VP8770, az első Marantz LCD video projektor, valamint a PD4280, az első sok dicséretet kapott lapos képernyős plazma TV, a monitorok közül.
Sajnos Saul Marantz 1997 januárjában meghalt, az iparág elvesztette egyik nagy ikonját.
1999 szeptemberének elején a Sony és a Philips piacra dobta az SACD-t (vagy Super Audio CD-t) az akkor már 17 éves hagyományos CD helyett. A Marantz, aki még mindig hasznot húzott a Philips-szel fennálló hosszú kapcsolatából, két hónappal később bemutatta első SACD-lejátszóját, az SA-1-et. 2001 jelentős időszak volt a Marantz Japan, Inc. számára. Megszerezte a védjegyet és a forgalmazási jogokat a Philips-től, így a kezdeti termék fejlesztéstől a marketingig kizárólagosan felelőssé vált mindenért. Az eredetileg, a Philips által világszerte alapított, összes Marantz értékesítési leányvállalat szintén az MJI irányítása alá került. 2002-ben az egyre erősödő verseny nyomásra reagálva az MJI a D & M Holdings, Inc. nemzetközi befektetési és menedzsment csoporthoz csatlakozott, amely jelenleg a Denon, a McIntosh Labs, az Escient, a Boston Acoustics és a Marantz mellett számos más márka irányítását végzi. A legújabb termékbemutatók közé tartozik az új referencia sorozat, amely a Saul Marantz számára oly fontos esztétikai szempontokat ötvözi a fejlett technológiával, amely a legjobb hangminőséget ígéri. Ilyen például az MA-9S1 teljesítményerősítő, az SC-7S1 előerősítő és az SA-11S1 CD/SACD lemezjátszó. Mind a végerősítőt, mind az elő-erősítőt úgy tervezték, hogy vizuálisan ugyanolyan izgalmas és hangzatilag kifizetődő legyen, mint a 7-es és 9-es modellek a Marantz „klasszikus” időszakából, több mint négy évtizeddel korábban.
A Marantz több mint 50 éves. A szórakoztató-elektronikai iparban kevés vállalat büszkélkedhet ezzel a hosszú élettartammal vagy a kiváló minőség hagyományával. A bonyolult történelem ellenére a Marantz ma közelebb van a nagy teljesítményű otthoni szórakoztatás gyökereihez. A Marantz büszke erre a hagyományra, de elismeri, hogy elkötelezettségének valódi próbáját minden olyan fogyasztó fogja megítélni, aki egy Marantz komponens megvásárlásával megbízik a vállalatban.
Ezúton is köszönjük Saul Marantz családjának felbecsülhetetlen értékű közreműködését!
*Manhattan 45. utca, ahol a Harvey Electronics központi üzlete állt, 2008 január 31-én végleg bezárta kapuit. https://www.informationweek.com/strategic-cio/sad-day-for-radio-row-as-harvey-s-45th-street-store-closes
