Az audio-fanatikusok, azok az audiofilek, akiknek mindene van, de az energia hálózathoz saját csatlakozást is szeretnének, mert az elektromosság „olyan, mint a vér”. Akik sok ezer dollárt költenek csúcskategóriás sztereó-rendszerekre, még saját villanyoszlopokat is telepítenek. Az audiofilek mindenhol megszállottak, de kevesen mutatnak olyan perfekcionizmust, mint a japán audio-fanatikusok. Nemcsak vagyonokat költenek erősítőkre és hangsugárzókra, hanem ragaszkodnak ahhoz is, hogy berendezéseik exkluzív tápvonalon kapják a kulcsfontosságú áramellátást.
A saját tápvonal kiküszöböli az elektromos interferenciát, amely abból ered, hogy egy nyilvános oszlopot megosztanak a szomszédokkal, akiknek háztartási elektromos berendezései „zajt” kelthetnek és hallgathatatlanná teszik a finom hangjegyeket, laposabbá teszik a hangzást. Ha valakinek saját villanyoszlopa van, „a zene beleolvad a szoba levegőjébe” – mondja Sumio Shimamoto, az Izumi Denki Corp. elektronikai cég elnöke. A vállalat az elmúlt évtizedben mintegy 40 „saját leágazást” telepített Japánban. Az audio-rajongók között vita folyik arról, hogy a személyes tápvonalak hoznak-e jelentős különbséget. A fanatikus audiofilek azonban …„egyfajta kompromisszumok nélküli világban élnek” – mondja Mark Bocko, a Rochesteri Egyetem hangmérnöki programjának igazgatója, mivel „a szomszédok által használt készülékekből származó elektromágneses interferencia egy közös transzformátoron keresztül terjedhet, és hallhatóan rossz hatást válthat ki”…
Egy „öreg” audiofil mindig is úgy gondolta, hogy hangrendszere késő este jobban szól, és arra a következtetésre jutott, hogy kisebb az interferencia, amikor a szomszédok nem használnak készülékeket. Az egykori bankár villanyszerelőket kért fel, hogy speciális eszközökkel mérjék fel az áram minőségét tokiói otthonában, mert az egyes készülékek olyan inverterekkel rendelkeznek, amelyek be- és kikapcsolják az áramellátást az energiatakarékosság érdekében, és olyan interferenciát okoznak, amely inkonzisztenciát okoz az audio-berendezés teljesítményében. A felszerelt egy darab oszlop és egy transzformátor, valamint egy új megszakító-panel és a vezetékek költsége 40 000 dollár volt.
…”Arthur Grumiaux hegedűművész és Clara Haskil zongoraművész Mozart hegedű szonátájának előadása az oszlop és a kiegészítők felszerelése után könnyeket csal a szemébe. Olyan frissen és élénken hangzik, mintha előttem játszanának”… – mondja. …„Ez teljesen meghaladja az értelmemet, de ha nem adom meg neki, elveszti az életkedvét”… – mondja a felesége.
Tsutomu Nakano, a tokiói Aoyama Gakuin Egyetem professzora, az audiofil kultúra tudósa, azt állítja, hogy a hang szépsége a hallgató fülében van. …„Nem a kémiai összetételének elemzése alapján döntjük el, hogy egy bor jó-e vagy sem. A hangzás hasonló, magában foglalja a képzelet szent erejét”… – mondja. Természetesen, egy ennyire kihegyezett audiofil rendszer lenyűgöző, mint egy bonsai fa vagy egy robot, jól példázza a japán tökéletességre való törekvést egy virtuális valóságban, amely tisztább, mint bármi más a természetben.
A „tiszta” hálózati áramra való törekvés nem új keletű. A 90-es években, amikor a számítógépes kommunikáció elterjedt, az egyik korai probléma a „piszkos” elektromosság volt. Abban az időben a kereskedelmi forgalomban kapható energia nem volt finomított. Az áramellátásban feszültségcsúcsok, túlfeszültségek, kiesések és „remegések” voltak; azaz a teljesítmény mennyiségének változásai, amelyek kb. 20 Volt spektrumban változhatnak, plusz vagy mínusz. A „piszkos energia” valós problémákat okozott, tekintettel az elektromosság akkori rángatózó természetére. Ezt szem előtt tartva úgy gondoljuk, hogy a tiszta energia felé törekvés nagyon ésszerű és teljesen indokolt. Egy évtizedek óta audiofil zenehallgató nyilvánvalóan éles hallással és megkülönböztető képességgel rendelkezik, amely sok éves elszánt zenehallgatásra épül. Ez nem mindenki számára adatik meg – ezért a bankszámlája is sokkal kevésbé érzékeli.
Érzékenység valamire? Jó kérdés. Képzeljük el, ha érzékelési képességünk nagyobb lenne, és az élet további területeire is kiterjedne. Képzeljük el, mi lenne, ha képességeinket tökéletesebbre eddzük, mint amilyenek!
Viszont azt nem tudni, hogy a több tízezer dollár értékű elektronikákkal rendelkező bizonyos audiofilek miért nem fogadják be teljesen a digitális világot, amely hangzáshűséget tud biztosítani egy fejlettebb áramköri lappal, mint placebóval. Saját személyiségüket bizonyítja a diszkriminatív ízlés (és a megengedés képessége) amit közös idegenkedésük szemléltet bármilyen berendezéssel szemben, hiszen a készülékeket valódi kettős, vak-tesztelésnek vetik alá. Miért nem elégedhetnek meg azzal, hogy a legjobbért versenyezzenek az audiofil világban, ahol még mindig a hangszórók minősége számít a legjobb megoldások között?
Ha, minden készen áll az a fontos, hogy szeressük a zenét, és élvezzük a zenehallgatást, amilyen gyakran csak lehetséges, lehetőleg úgy, hogy közben semmi mást ne csináljunk. Mellesleg bírjuk a japánokat és fáradhatatlan figyelmüket a részletekre. (- a szerk.)
A thevinylfactory.com és a wsj.com cikke nyomán
