– avagy ez nem digitális szemfényvesztés
A sztereó hangátvitelre való átállás a zeneipar páratlan növekedését eredményezte, néhány éven belül elterjedt, a lemezek sztereó-vá váltak. A korai sztereó felvételek legtöbbjén sztereó „pingpong” hallható, a balról-jobbra, jobbról-balra, kétoldalas térérzet hangsúlyozása, ami nem éppen a hangzás valóságának hűségével foglalkozott. A 70-es években a rock-zene borított mindent, és szép lassan kibolyhosodott a farmernadrág szára. A 70-es években több kutató és audio-fejlesztő a megfelelő térérzet kialakításához szükséges sztereó két csatornától való továbblépést a négycsatornás jelátvitellel történő kísérletekben látta. Megjelentek az első, a kijelölt terület négy sarkára kihelyezett 4 mikrofonnal elkészített hangfelvételek, így hát igény támadt az azokat lejátszani képes kvadrofon lejátszó eszközökre is. A felvételek zenei és prózai tárkörben is készültek, az akkoriban divatos rádiójátékok szép számmal készültek.
A négysávos szalag alapú, Quadraphonic System eljárást először 1953-ban használták, majd az amerikai piacra a Vanguard Recording Society vezette be 1969 júniusában. Ezután az RCA követte a Quadraphonic 8 sávos kazettával, amibe „hagyományos” magnószalagot fűztek. A négycsatornás hangátviteli eljárás elsődleges célja a még magasabb hangzáshűségű zenei információk mellett azok térbeli, a hangfelvétel helyi atmoszférájának minél valóságosabb visszaadása. A tökéletes felvétel megtestesítője nemcsak művészileg hihetetlenül jó előadás, hanem az is, hogy mennyire élethűen szól. A legélethűbb hangzás és a legjobb művészi felvétel ritkán jön össze – még ma is.
A formátumot magáévá tevő mérnökök és zenészek hamar rájöttek, hogy a négy hangszórós beállítás új hangzási lehetőségek világát nyitja meg. Lehet mellettünk egy kürtszekció, vagy háttérénekesek vagy kórus állhat mögöttünk, ülhetünk a dobos trónján dobokkal körülvéve, gitárok üvöltenek mögöttünk, miközben a ritmusszekció dübörög. Ez a 360°-os hangtér először adott lehetőséget arra is, hogy akusztikus terekbe tereljék a hallgatókat. A kvadrofónia felvétel oldali alapja, a négy egymástól független csatornát tartalmazó audio-láncon történő jelátvitel. 4-4-4, azaz négy felvételi mikrofon-pozíció, négy független jelfeldolgozás és erősítés, mindennek hatása négy hangsugárzón keresztüli bemutató. A hallgatót körülölelő hangzás az analóg hangtechnika fénykorában, mindenféle digitális eljárás nélkül – lévén az még akkor nem létezett – szinte hihetetlennek tűnt. A kvadrofon rendszer volt a legelső kereskedelmi forgalomban kapható surround rendszer, habár a technikai bonyolultság, a költséges megvalósítás és a különböző, egymással nem kompatibilis kvadrofon formátumok, valamint a fejlődés más irányainak elterjedése miatt nem terjedt el.
A zeneművek egy részét négycsatornás eljárással rögzítették, ezért először Japán, majd amerikai és európai cégek kezdték el gyártani a lejátszásához szükséges készülékeket. A kvadrofon hangzású felvételek és a belőlük készült hanglemezek, magnószalagok gyártása sokkal költségesebb volt, mint a kétcsatornás sztereó hangzású kiadványoké, még akkor is, amikor már sok ezer kvadrofon felvétel készült. Egy kvadrofon rendszert lemezjátszó (megfelelő hangszedővel) CD-4 és/vagy SQ Quadro-dekóderrel vagy mindkettő technikai lehetőségével ellátott analóg erősítő, négycsatornás magnetofon és természetesen hangsugárzók alkották. A készülék-park az akkori technikai színvonalat képviselte, voltak köztük gyártói remekek. A rendszerek inkompatibilitása volt az oka a kvadrofon felvételek és audio-rendszerek lassú terjedésének és a tulajdonképpeni leállásnak.
Az 1970-es évek a magnetofonok és lemezjátszók klasszikus korszaka, négy hanglemez alapú kvadrofon hangformátumot hozott. Az SQ, a QS, a CD4 és az UD-4. Ezek négy, egymással piaci versenyben álló vállalat, a CBS, a Sansui, a JVC és a Nippon Columbia fejlesztési eredményeiként alakultak ki. A cégek egymástól függetlenül alkalmazták és forgalmazták saját kvadrofon eljárásaikat és a hozzávaló hangrendszereket. Bár az SQ rendszer alapvetően amerikai eredetű, a fejlesztést a Sony társ-szponzorálta, SQ és QS „Regular Matrix” rendszerekként ismert. Egy mesterszalag négy sávjának jelei „mátrixba kódolva” vagy „keverve”, hogy a lemez-barázdában csak két oldalt képezzenek.
A Compatible Discrete 4, más néven CD-4 négycsatornás rendszert a JVC és az RCA hozta létre 1971-ben. Ez volt az egyetlen kvadrofonikus audio-rendszer, amely jelentős iparági elismerést kapott. Diszkrét kvadrofonikus rendszer, mind a négy csatorna független egymástól a teljes felvételi és lejátszási lánc során. Nincs a csatornák keveredés, mint az SQ mátrix rendszerekben. A CD-4 megjelenése nagyban hozzájárult a hanglejátszás technológiájának jelentős fejlesztéséhez, mert alacsonyabb torzítási szintre, jobb felbontásra, szélesebb frekvenciatartomány átvitelére volt szükség. Új vinyl-vegyületek jelenek meg, mint a JVC „Supervinyl”, amely tartósabb volt, mint a hagyományos anyagok, és a Q-540, amely rendkívül antisztatikus volt. A lejátszáshoz olyan hangszedőre van szükség, amely képes reprodukálni a lemezeken lévő nagy frekvenciás vivőjeleket, amelyek messze túlmutatnak a normál emberi halláson. Csak speciális geometriájú lejátszótű képes pontosan reprodukálni a szükséges kiterjesztett frekvenciaspektrumot. A tűket általában „Shibata”, „Line Contact” vagy „Micro Ridge” metszésű gyémánt tűheggyel forgalmazzák. A CD-4 eljárással készült felvételek lejátszáshoz speciális CD-4 demodulátorra is szükség van. Ilyen demodulátorokat az 1970-es évek óta nem gyártanak, gyakran külön egységként adták el.
A hanglemez ipar, az üzleti sikert szem előtt tartva azt remélte, hogy a kvadrofóniával ugyanazt a profitot ismét eléri amit a sztereóval produkált. A legtöbb lemezkiadó vagy az egyik, vagy a másik kvadrofon-rendszer képviselőivel szövetkezett. Ha valaki szerette Santana gitárjátékát és volt egy SQ-rendszere, szerencséje volt. Santana akkoriban a Columbia művésze volt, és a Columbia kizárólag SQ-t használt. Viszont ha a The Doors együttes lemezeit kedvelte, akkor már jelentkeztek a gondok. Az Elektra Records kiadó a CD-4 Quad-rendszert használta, és bár ezeket a lemezeket lehet SQ-rendszeren játszani, a nem túl jó elválasztás miatt, nem kapjuk meg „rendesen” a négy csatornát. 1973-ra már világossá vált, hogy az iparág egy megoldhatatlan formátum-háborúba került. A hanglemez ipar vezetői úgy gondolták, hogy a sztereó lemezek sikerének egyik fő oka, hogy „lefelé” kompatibilisek a mono lemezjátszókkal. Így ugyanezt a kompatibilitást írták elő a kvadrofon lemezeknél is: le kellett játszani őket. quad, sztereó vagy mono hangzásban anélkül, hogy az a hangot/lemezt károsítja.
Egy négycsatornás erősítő és hangsugárzó-készlet vásárlása jelentős anyagi ráfordítást jelentett. A hátrányok ellenére az 1973 és 1975 között kiadott hanglemezek száma exponenciálisan nőtt. Egyszer csak hirtelen, 1976-ban, a kiadások száma leesett le és 1978-ra véget ért az iparág nagy kísérlete a térhatású hangzású zene kiadásával. Az igazság az, hogy van egy „varázslat” a felvételekben. A háromdimenziós hangzás érzete, ami még egy 40 éves dekóderrel is előjön. A varázslat nem véletlen, hiszen ezeket a felvételeket a 70-es években technikailag is vezető szerepet játszó producere és mérnöke készítette. Az Egyesült Államok és Európa vezető stúdióinak többsége fel volt szerelve a többcsatornás hangkeverés elkészítésére.
1976-ban Mike Thorne, a Studio Sound Magazine ügyeletes szerkesztője kapcsolatain keresztül meggyőzte a JVC-t és a CBS-t és hamarosan egyetértésre jutott a Sansui és a Nippon Columbia vezetőségével is annak érdekében, hogy kiadja a Quadrafile (Four Speakers Four Systems Four Sides) című dupla lemez-albumot. Mind a négy cég beleegyezett abba, hogy saját kódjával ellátott felvételt jelentet meg az album egy-egy oldalán.
A lemezek tartalma/műsora:
1. Single Position Sounds 2:37
2. Paired Sounds 0:33
3. Electronic Footsy – Angus McKenzie Facilities 2:00
4. Tubular Bells excerpt from Side One – Mike Oldfield 0:49
5. Mahler: Symphony No. 3 – L.S.O.
6. Money – Pink Floyd 4:30
7. Just One Of Those Things – Yehudi Menuhin & Stephane Grappelli
8. Bartok: Concerto For Orchestra
9. Tubular Bells excerpt from Side One – Mike Oldfield 4:01
Az album kettő, egyedi referencia hangot és egy surround hang-bemutatót „Electronic Footsy” címmel tartalmazott, amely Tony Faulkner hangmérnök közreműködésével készült. További zeneanyaga egy Stéphane Grappelli és Yehudi Menuhin által játszott hegedű duett, valamint Mahler és Bartók két klasszikus darabja, az utóbbi Pierre Boulez vezényletével. A slusszpoén a Pink Floyd – Money című száma és két részlet Mike Oldfield – Tubular Bells című felvételéből, amit kifejezetten ehhez a lemezhez újrakevertek. Ez a kiadvány az egyetlen, amin Mike Oldfield és a Pink Floyd felvételei az adott kvadrofon formátumban együtt kerülnek bemutatásra! Ugyanaz a kilenc szám jelenik meg, de mindegyik oldal az összehasonlítás érdekében más-más négycsatornás módszerrel van kódolva. A lemezeken szereplő részletek semmilyen más formában nem érhetők el. Az első lemezt a Victor Co., a második lemezt a japán Nippon Columbia nyomta az Egyesült Királyságban elkészített mester-lemezekről. Az album éppen akkor jelent meg, amikor a kvadrofon hangzás leszálló ágban volt, 5000 számozott példányban készült, rendkívül ritka gyűjtői darab.
Sok minden változott a kvadrofon hangzás virágkora óta, de ahogy a régi mondás tartja: „minden régi lehet újra új”. Az 1990-es évek végén, a házimozi rendszereknek és a sikerfilmeknek köszönhetően, a surround hangzás második eljövetele köszöntött be otthonainkba, és új életet adott a surround hangzású zenének is, amely az elmúlt 20 évben számos digitális formátumban jelent meg. (ez már egy másik fejezet, folytatjuk – a szerk.)
