…”Gyermekkoromban képes voltam olyan hangzó világot álmodni magam köré, amelyben teljesen elvesztettem a kapaszkodókat, fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. A gyerekek sokszor elképzelnek egy világot és azt mondják, Héé, hol vagy? Valahol…, máshol? Számomra ilyen a hangok világa. A zenei élmény azt jelenti, hogy az akusztikai térben megteremtünk magunk számára egy világot, ahol együtt vagyunk. Mi játszunk Ti hallgatjátok és mindannyian felvesszük ugyanazt a fonalat, egy sajátos hangulatba vagy pszichikai állapotba kerülünk, amelyben minden a halláson keresztül történik. Itt nincs helye semmiféle intellektuális handabandának, csak a fülelő tudat létezik.”… – Barre Phillips, a nagybőgő legendájának gondolatait idéztük.
Hans Lüdemann Trans EuropeanExpress Ensemble – On the Edges 1 (BMCCD292)
Hans Lüdemann kiváló francia és német zenészekből álló formációja mindig tud meglepetéssel szolgálni. Új lemezükön egy határokon átívelő zenei utazásra invitálnak, a megszokott stílus-fordulatokat elhagyva új irányokba indultak. A TransEuropeExpress Ensemble a szokásos kis létszámú formáció és a big band felállás közötti összetételével képes arra a bűvész-mutatványra, hogy a mozgékonyságot és az improvizációs szabadságot széles hangszín-palettával ötvözze.
A hangszerelés egy kollektív folyamat eredményeképp jött létre, amelyben az együttes tagjainak hangzás lehetőségei, szólisztikus erényei és egyénisége is egyaránt kibontakozhat. Ebben a felállásban az egyéni szólisztikus megnyilvánulásokon kívül van hely az áttetsző, kamarazenei hangzás létrejöttére. A tagok eltérő zenei tájszólásaik kölcsönhatásaiból és kapcsolódásaiból merítenek alkotó erőt az európai jazz színes, sokrétű képeit hozva létre.
A nyolctagú (oktett) együttes meghívott vendége Majid Bekkas az Ethno-jazz muzsikához való hozzájárulásáról nemzetközileg ismert marokkói zenész, a guembri, az oud és az akusztikus gitár mestere, aki mellesleg énekelni is tud. Bekkas a saját kultúrája, a gnawa hagyomány nyelvét is beszéli, és évek óta a jazz első ligájában játszik. Bekkas, amikor Joachim Kühn zongoristával és Ramón López dobossal trióban, bejárta a világot ismerkedett meg Hans Lüdemann-al is, aki részben az ő többnyelvűségére építve álmodta meg ezt a zenei anyagot, különös hangsúlyt fektetve a zenei kultúrák között fellelhető azonosságokra és a különbségeikből adódó feszültségre. A hangszerelés egy kollektív folyamat eredményeképp jött létre, amelyben az együttes tagjainak hangzás lehetőségei, szólisztikus erényei és egyénisége is egyaránt kibontakozhat.
Hans Lüdemann zongorista-zeneszerzőt a BMC Records gondozásában kiadott öt lemeze sikerei után – amelyeket szólóban, trió felállásban és oktettjével rögzített – immár saját művészének tekinti. Die Kunst des Trios című, öt lemezből álló sorozata Echo Jazz Díjat nyert, 2018-ban megjelent, Polyjazz című lemezét pedig öt csillagos kritikákkal méltatta a német sajtó. Utóbbit már azzal a TransEuropeExpress Ensemble-lal vette lemezre, melybe a német és a francia jazz legkiválóbb zenészeit hívta össze, és akik jelen albumot is jegyzik.
Moment’s Notice Trio – Creation (BMCCD285)
A Moment’s Notice Trio lemeze egy olyan, 2017. október 20-án rögzített koncert anyagát tartalmazza, amelyen minden hang előzetes tervezés nélkül, az adott pillanatban született meg. Az elektronikus hangzásokért felelős ifj. Kurtág György, a harsonaművész Gőz László és a cimbalomművész Lukács Miklós úgy mentek fel a Zeneakadémia Solti Termének színpadára, hogy semmit nem beszéltek meg előre. Ugyanígy tettek Los Angeles, Chicago, New York, Berlin, Brüsszel, Párizs, Varsó, Peking, Belgrád, Szentpétervár és Moszkva színpadjain, mindazokon a helyeken, ahol 2015-ös megalakulása óta a trió megfordult.
A zeneakadémiai koncerten elhangzott, bő órányi zene világosan hét részre tagolható, s ha hinnénk a véletlenben, akár azt is mondhatnánk, hogy a hetes szám véletlenül jött ki. De ki hisz a véletlenben, különösen, ha a zenéről van szó, mégpedig ilyen tudatos művészek által létrehozott zenéről? Mintha a teremtés hétnapos története játszódott volna újra azon az estén.
A Kurtág–Lukács–Gőz trió zenei stílusa a három egyedi művész találkozásából jön létre, összetett képet adva napjaink zenevilágáról, mely csak az adott helyen és időben létezik. John Cage úgy vélte, hogy a kortárs zene akkor születik meg, amikor közönség előtt szólal meg, csak a jelenben él, majd a következő pillanatban megszűnik kortárs lenni, azonnal a múlt részévé válik. A három zenész stílusukban és zenei felfogásukban ugyan különböznek egymástól, de mindnyájan 21. századi jazzre, az európai klasszikus, kortárs és elektronikus zenére támaszkodnak, azokra a nyelvekre, melyeket mesteri szinten művelnek.
A kerettörténetet, amelyben a két, merőben különböző karakterű hangszeres szólista kibontakozhat, Ifj. Kurtág György elektronikus hangjai adják. Lukács Miklós a nyughatatlan, de energiáit mégis elképesztő kontrollal kordában tartani képes hős, míg Gőz László az ő ellenpontja, a csavaros észjárású, higgadt mester, aki a legvadabb pillanatokban, a dramaturgiai csúcspontokon is megőrzi méltóságát.
…„Ez a zene olyan, mint egy Proust-regény: nincs történetmesélés, hanem a szerző gondolatai szabad asszociációk szerint, meghatározatlan irányokban repkednek”… – mondta Gőz László. A lemezen hallható minden szám kollektív improvizáció, a tiszta, felhangdús, széles spektrumban jelen lévő hangok az audio-rendszerek és hangsugárzók tesztelőinek munkájukhoz egyfajta viszonyítási alapot jelenthetnek. (- a szerk.)
Pulcinella – Ça (BMCD283)
Be kell vallani őszintén, hogy az nyitó tétel nagyon meglepett. Gyorsaságban, bonyolult harmóniákban bővelkedő mutatvány után, a második szám elkezdésekor ocsúdtunk fel. Micsoda kontrasztok!!! A 2004-ben alapított toulouse-i együttes All-Round Jazz muzsikát jazzt játszik, szereti a jazz rock, a tangó, a musett és a kelet-európai zenei műfajokat, mindezeket azért, hogy zenei történeteket és csillogó képeket rajzoljanak elénk.
Az addigi akusztikus szemléletüket – melyben izgalmas, humoros és tradicionálisabb ízeket kevergettek – kicsit felturbózták, a kor szelleméhez híven elektronikus felhangokkal. Csakhogy egyáltalán nem úgy, ahogyan azt elsőre elképzelnénk. Az együttes legfontosabb ismertetőjele a zenei humor, az új utak, új hangszínek keresésében is a poénokra törekednek. A szaxofon-fuvola-harmonika-bőgő-dob felállás mellett nagyon jól áll nekik egy hetvenes évekbeli, vintage elektromos orgona (Elka orgona) hangzása.
Így olvadnak egybe a régmúlt sanzonokat idéző emlékek a múlt századelő térzenéiből és/vagy a kezdetleges szintetizátoros rajzfilm- és reklám-zenéből a Pulcinella jazz-kompozícióiban. Miközben néha szinte felkapja a fejét a hallgató, hogy a sok poénkodás közben milyen kifejezetten szép, egyéni zenei témák bukkannak elő az elektronikus zenei közegben megfogalmazva. Mindezek a hatások így együtt kavarognak a Pulcinella zenei közegében, és izgalmassá, sőt kivételesen érdekessé teszik ezt a kellemesen hallgatható – de közben gondolatokat ébresztő, egyszerre konzervatív és progresszív jazz-lemezt.
Az aktuális, „Ça” címre keresztelt korong tulajdonképpen a már ismert Pulcinella világ és ez a különös instrumentum találkozásának lenyomata. Precízen kimunkált, kötött szerkezetek jellemzik a darabok karaktereit, sok érdekes ritmusváltással és egészen eredeti elképzeléssel. Az egészet áthatja egyfajta ódon dallamosság, a francia sanzon ízei, melyeket kiválóan ellensúlyoz az elektronika játékossága. Ferdinand Doumerc szaxofon játéka, staccatói figyelemreméltók, rögtönzéseiben ő hozza a jazzt.
Palotaï, Argüelles, Sciuto – Antiquity (BMCCD276)
A régóta Franciaországban élő magyar jazz-gitáros Palotaï Csaba és régi zenésztársa Steve Argüelles dobos/ütőhangszeres művész előző lemeze után kíváncsiak voltunk a folytatásra. Rémi Scuito szaxofonos és Vincent Ségal csellista társaságában ismét elkápráztattak, az egyes számokon belül jól érzékelhetőek bizonyos metrumok, egyébként pedig mindenki szabad. Azaz: free, ami persze a jazz-stílus meghatározója is egyben. Itt egy tisztelgés az elesett hősök, az elveszett vándorok és az örökre elhagyott házak előtt!
Ezúttal is feszes, mégis lüktetően izgalmas alkotásnak lehetünk fültanúi. Ugyanakkor az is nyilvánvalónak látszik, hogy egy „jó patikust” szereztek a srácok, aki precízen kimérte, ki mennyit játsszon. Legalábbis meghatározta, hogy egyikük megnyilvánulásai se lehessenek fajsúlyosabbak a többiénél. Tévedés ne essék: ez a sajátos berendezkedés nem ment az együttes munka kárára. Valaki bizonyára eljátszotta a főnök szerepét, hiszen másként nem igazán működik az ilyesmi, de az illető kilétére nem lehet egyértelműen következtetni a hallottakból, ha csak abból nem, hogy tudjuk: egyetlen kollektív improvizáció kivételével valamennyi szám Palotai Csaba szerzeménye.
…”A magány felfedezéséhez a gitár tökéletes eszköz”… – nyilatkozta egyszer.
Az nem kérdés, hogy egy újabb kiváló lemezt kapunk, amelynek hallgatására érdemes rápihenni, hogy kellően odafigyelve díjazni tudjuk annak valamennyi értékeit és rejtett finomságait. Rémi Sciuto-ról annyit, hogy ezúttal is bizonyította klasszis mivoltát a hangszerein. A Palotai Csaba játéka, játékfelfogása itthon még mindig ritkaságszámba megy. Akkor is, ha nem kapta el egyik szellemi rokona, Marc Ribot valamennyi „gyönyörű betegségét”, de a ritkásan megnyilvánuló „egészségét” sem. Alighanem azért, mert biztos léptekkel járja a saját útját.
Az Antiquity albuma összesen tizenkét szerzeményt tartalmaz, amelyek közül egy kollektív improvizáció a többi számára Palotaïa Csaba szerzői műhelyéből származó szerzemények. Akár optimisták, akár pesszimista-melankolikusak a dalok, számomra egyfajta hipnózisnak tűntek. Két dalban cselló is szerepel. Mindenesetre ez az egyedülálló, három különböző kultúrából származó zenei trió egy zenei díszletben szerepel, amelyet a kamara-jazz, a rock és a kiforrott zenei improvizáció közös univerzális nyelve köt össze. A sivatagok és a csendes mocsarak mentális képei közepette Palotaï Csaba úgy gitározik, mintha nyomokat és történeteket keresne a porban, à la Bill Frisell. Cinkosaival, Rémi Sciuto-val és Steve Argüelles-el a három elszakadt sziluett egy régi western játékfilmjéből, az út emelkedő hőségével és a tág terekkel, igazi filmes zene.
A CD tehát egyértelműen prémium kategóriás, felső polcos, hiszen a tartalma, a sajátos, csúcsminőségű free jazz arra predesztinálja. Organikus és magával ragadó, így kínálja magát Palotaï Csaba zenéje és egészen sajátos hangzása. Nyilvánvaló, ez itt komoly sportág: a nagyfiúk játéka. Fáradhatatlanul hallgatható album, lágy és valószerűtlen hanganyag, melyből sivatagok és aranypor délibábjai fakadnak. Egy album, ami nyomokat hagy a jazzben!
Hugue Mayot – L’Arbre Rouge (BMCCD273)
Nem lehet tagadni a személyes izgalmat, mennyire kíváncsiak voltunk erre a lemezre. A kvintett új albumával egy újabb érdekes, izgalmas hatásokban bővelkedő francia jazz formáció jelentkezik. Ebben a felállásban, így együtt először halljuk őket. Hugues Mayot szerzeményei sokféle hatásból építkezve sorjáznak egymás után: érdekességnek hat, ahogy ráismerhetünk a romantikus kamarazenei hatásokra és effektekre, vagy éppen a jól ismert francia filmzeneszerzők hatását tükröző hangulatokra és zenei panelekre.
Ez az elejétől a végéig megkomponált zene messze áll a jazz törzs-vonalától, amely jószerivel csak Mayot szaxofon fázisaiban és rögtönzéseiben jelenik meg. A többi hangszer, a kompozíciók és a hangszerelés inkább a klasszikus, még inkább a kortárs zenéhez kapcsolják a hat szerzeményt; más szóval a klasszikus zene és a jazz korántsem egyedülálló ötvözésével állunk szemben.
Az amerikai eredetű jazz megszüntetve meghaladásának igénye elsősorban az Európa nyugati felében élő muzsikusokat készteti folyamatos útkeresésre. A L’arbre rouge jelentése magyarul „Vörös fa”, ami termékeny zöld gondolatokat indíthat el érzékeny fejekben, ahonnan már csak egy ugrás a „klímaváltozás”. Közelebb juthatunk a lényeghez, ha a repetitív zene erős hatására mutatunk rá a gondosan megmunkált, izgalmas hangszerelési megoldásokkal élő, a figyelmet ébren tartó, nagyszerű akusztikus hangzást nyújtó darabokban. A prímet érthetően a fúvós és vonós hangszerek viszik, de a zene egyaránt bővelkedik kiállásokban és polifonikus részekben. Remek hangszeresek alkotják az együttest, bármelyikük kiemelése a többiek rovására történhetne. Ha mégis, már csak az érdekesség okán, a fagott ritkaságszámba menő szólamai külön érdemesek a figyelemre.
A különleges hangzást persze csak tovább erősíti a jazz formációknál nem mindennapi felállás is – mely inkább emlékeztet egy komolyzenei produkció zenekari elemeire. A kortárs zenei hatásokat felerősítő hangszeres jelenlét ezzel együtt mégsem a teljes elvontság, hanem a játékosság – és a szó szerinti a hallhatóan kiváló képességű hangszeresek előnyös oldalait kiemelő játékosság felé viszi a produkciót. Inkább olyan felfogású jazzt hallunk, melyben Mayot köré különböző hangulatokat felrakó zenészek csatlakoznak a megkomponált zenékben – és nem éppen feltétlenül mindig konkrétan vett jazzes témákkal.
