Elpattant egy húr
A spanyol flamencogitáros Paco de Lucía életének 67. évében hunyt el. A bulvárnak, amely nem tiszteli a kultúrát ez csak egy halálhír – infarktus a strandon – rövid tudósítás. Minden zeneértőnek mélységes gyász. Nagy művész halála kapcsán mindig felmerülnek gondolatok. Mekkora életmű maradt utána, vajon mennyi csodálatos felvétel és előadás lett volna még, az eddigi munkássága befejezetlen az értelmetlen halál miatt?
Paco de Lucía, sok híres zeneművészhez hasonlóan gyermekkorában, öt évesen kezdett el gitározni, indíttatása a családi hagyományokon alapszik. Annyira komolyan veszi hangszerét és a tudást, hogy már 12 évesen díjat nyer egy flamenco versenyen. Soha nem szakadt el gyökereitől, a hagyományos flamenco felfogás kereteit feszegető, és fiatalemberként a hetvenes évek közepétől mind jobban kialakuló egyéni szemléletével megnyitotta az utat a flamencojáték egyfajta új megközelítéséhez, a szélesebb közönség általi befogadásra.
A spanyolországi népzenét sokan a flamencóval azonosítják, pedig a flamenco csak egyetlen műfaj a számos, és régióként változatos spanyol népzenei műfajok között. A flamenco inkább az andalúziai cigányokhoz köthető. A cigányokhoz, akik talán szenvedélyes életvitelük folytán kialakuló különleges képességeik miatt sok hangszeres mesterrel büszkélkedhetnek egész világon. A stílusok változatossága, sokszínűsége lett a flamenco kimeríthetetlenségének forrása és ettől emelkedhetett nyugat-Európa egyik legjellegzetesebb zenei irányzatává. A flamenco közel hetven stílussal rendelkezik, közöttük néhány alapvető stílussal, mint a Soleares, Bulerías, Alegrías, Fandangos, Siguiriyas, Tangos, Tarantos. Többjük egyedi, településekhez kötött, elnevezésük is az adott városról származik, Málaga- Malaguena, Sevilla- Sevillanas, Ronda- Rondena, Granada-Granadina.
Fény, szenvedély, lendület és művészet sugárzik a színpadról, az akkordokból a természetesség, és az erő. A flamenco zene sokszor sajátos, jellegzetes harmóniákat használ, amelyek többnyire a belső feszültséget, lendületet tükrözik. Minden flamenco stílusnak meg van a maga jellegzetes azonnal felismerhető ritmusvilága, lüktetése. Így amikor egy dal elején beindulnak a tapsok, már tudni, melyik stílus következik és sokszor az avatott hallhatóság együtt tapsolja a bonyolult ritmusokat, periódusokat. A taps általában többszólamú, ahol a táncosok, énekesek és az éppen nem játszó gitárosok mind-mind saját szerepeiket tapsolják, a stílus által erősen behatároltan. Lábukkal szintén más-más, de periodikusan ismétlődő, szintén szólamokra bontható dobogást hallhatunk. Az egymás mellett sorban álló lábak le föl mozgása olyan, mint a zongora kalapácsainak ütése, melyek aztán zenévé állnak össze. Érdekes, hogy amennyire érzelem dús a flamenco zenéje, hullázó a tánca, annyira feszes és kötött a ritmusvilága.
A gitár. Már a XV. századtól vannak használatára adatok, csak viszonylag későn, a XIX. század közepétől lett általánosan elterjedt hangszer. A gitárjáték is átvette az éneklés ritmikai és dallambéli sajátosságait. A színpadi flamencónak azóta megjelent a csak hangszeres formája is, ami eredeti közegében elképzelhetetlen lett volna. A gitárnak kialakult a flamenco gitár változata, ez fenyőből és ciprusfából készül, valamivel kisebb és világosabb színű a klasszikus gitárnál. A flamenco zene sajátos igényeihez alkalmazkodó intenzív játékmódja miatt a hangszertetőre a hangszer védelme céljából „koptatót”, golpeadort ragasztanak. A gitárjáték az 1840-es években, nyugat-Andalúziában kezdett egyre szervesebben beépülni a flamenco előadásokba, egyidejűleg azzal a folyamattal, melynek során a műfaj egyre inkább nyilvános, professzionális művészi kifejezési formává vált. A klasszikus gitártól örökölt játékmód és a flamenco sajátos zenei követelményei együttesen alakították ki a flamencogitározás különleges technikáját. E művészet generációról generációra vált egyre erősebbé és hitelesebbé azáltal, hogy mindig az emberek legbelsőbb érzéseit adta tovább.
Van még egy elengedhetetlen kelléke a flamenco zenének. Egy egyszerű hosszúkás fadoboz, amely mindaddig egy sima doboznak tűnik, amíg valaki rá nem ül széttett lábbal és bonyolult ritmusokat nem kezd el ütni rajta, hogy aztán csattogó hangja a zene szerves részévé váljon. Innentől kezdve ez már nem fadoboz, hanem egy hangszer, amit eredeti nevén: cajón-nak hívnak. A többi szereplő egy asztal körül ülve ujjaikkal, öklükkel pöckölik és ütik az asztal lapját, megadva, illetve ezzel is erősítve a compas-érzetet. Ezekből az ellentmondásosnak tűnő érzetekből áll össze az érzés, amit flamenco -nak nevezünk.
Paco de Lucía sok felvételt készített. Mintegy 30 saját albuma jelent meg, az egész világon ismertté tette a flamenco zenét, amit saját, egyedi stílusában játszott, ezzel megújítva a műfajt. Több albumán is keveredik a tradicionális és a modern flamenco. Világhírű gitáros partnereket is szerzett a fergeteges előadásokhoz. Ha létezik három tenor a gitározásban akkor a „mesterhármas” Paco de Lucia, Al di Meola és John McLauglin. A fellépésekről és a stúdió munkákról több etalon értékű lemez született, ezek a gyűjtemények becses darabjai, a hifi-kiállítások készülék és hangsugárzó bemutató zenéi, mindig lebilincselő élmények.
Vajon mennyi csodálatos felvétel és előadás lett volna még? Ne gondoljunk rá!
