Fájó szívvel tudatjuk a hírt, hogy John Mayall, a világ talán legismertebb blues-zenésze, 2024. július 22-én, kaliforniai otthonában, szerető családdal körülvéve, békésen elhunyt.
John Mayall angol zenész, zenekarvezető, dalszerző, „a brit blues atyja”, egy kis városban, az angliai Macclesfield-ben született, meglehetősen messze attól a közegtől ahonnan az amerikai fekete blues származik. Először képzőművészeti iskolában tanult, aztán dzsesszgitáros édesapjához hasonlóan ő is zenész lett. Gyermekkorától folyamatosan gitáros apja jazz lemezgyűjteményét hallgatta, sőt magától megtanult a szomszéd zongoráján és néhány kölcsön gitáron játszani, nem gondolta, hogy ez lesz egyszer az élete. Gitáron, zongorán, billentyűs hangszereken, szájharmonikán játszott. Szülei kertjében egy faházban is lakott – …„tinédzser koromban egészen 30 éves koromig egy kis házban laktunk, szóval a szobám egy fán volt”… – mesélte.
Egy barátja biztatására kezdett komolyabban foglalkozni a zenéléssel. Első együttesét, Powerhouse Four néven, 1956-ban alakította, amit 1961-ben a második, a Blues Syndicate követett. 1963-ban hozta létre a John Mayall’s Bluesbreakers együttest, amely az évek során számos tagcserén, feloszlatáson és újrakezdésen át maradt fenn, végül 2008-ban feloszlott.
A Bluesbreakers kezdeti sikereiben nagy szerep volt egy fiatal gitárosnak, aki a Yardbirds együttest hagyta ott azért, hogy bluest játszhasson. A fiatalembert úgy hívták, hogy Eric Clapton és a Mayall-lal közös zenélés során emelkedett a szupersztárok sorába, hogy aztán létrehozza a Cream együttest. Ettől kezdve John Mayall híressé vált azzal, hogy fiatal tehetségeket fedezett fel, zenekarában megtanította őket a szakma minden fortélyára, majd amikor eljött az ideje, nemcsak elengedte őket, hanem még segítette is a kezdeti önálló szárny-próbálkozásokat. A Mayall/Clapton/McVie/Flint felállás minden idők egyik legjobb brit blues zenekara volt.
…„Európában, tehát nem csak Angliában, a fekete bluest olyan közönség kezdte hallgatni, amely nem hallgatja őket Amerikában. Felfedeztük Elmore James, Freddie King, JB Lenoir dalait, akik az érzéseikről, az élettörténetükről beszéltek, … és ennyi”… – nyilatkozta egyszer.
A „Nyugati-part” éghajlata és kultúrája vonzotta, ezért Anglia után Los Angeles lett az otthona, 1969-ben Kaliforniába költözött, zenekarát akkor amerikai zenészekkel töltötte fel. Számos jazz/rock/blues újítása miatt egyre nagyobb tiszteletnek örvendett, olyan neves előadókkal dolgozva, mint Blue Mitchell, Red Holloway, Larry Taylor és Harvey Mandel. Népszerűsége albumai dinamikus sikereivel folytatódott, köztük a Grammy-díjra is jelölt Wake Up Call lemezzel, amelyen Buddy Guy, Mavis Staples, Albert Collins és Mick Taylor is szerepelt. A szakma őt tartotta a műfaj legnagyobb tanító-mesterének, központi figura, akinek a zenekarában játszani megtisztelő. Mayall neve és mindenkori együttese a blues és a rock történetében a minőséget jelentette. S hiába csengett le a nyolcvanas évek elején az akkori blues imádat, hogy átadja a helyét teljesen új zenei műfajoknak, a blues fehér istene mégis tovább tudta vinni karrierjét, koncertjei a mai napig felejthetetlen élményt nyújtottak, s a világ minden pontján teltházzal futottak. John Mayall mindig tette a dolgát, játszotta a jó öreg blues-rockot – kb. ötven lemezzel a háta mögött – népszerűsítve a bluest. Az 1966-os Blues Breakers With Eric Clapton című albumát pedig a legjobb brit blues albumok között tartják számon. Az 1970-es években dobos nélküli akusztikus hangszerelésű felvételek felé fordult, fa-fúvósokkal, szaxofon és fingerpicking gitár hangszereléssel.
A 60-as évek óta fáradhatatlanul járva a világot folyamatosan, még 89 évesen is, színpadon állt. Magyarországon többször is fellépett együttesével, így szinte mindannyian őrzünk John Mayall koncert élményeket. És különben is, ki ne emlékezne a „Room to Move” című szám szájharmonika szólójára!
1985 júniusában: június 1-jén a Kisstadionban, 3-án Debrecenben, 4-én Miskolcon, 5-én Pécsett, 6-án Szegeden (A Volán stadionban; a helyi TV felvette, az MTV leadta). 1987. március 25-én Budapesten a BS-ben, április 1-jén Szombathelyen, 1993. nyarán Tatabánya, Bp. PeCsa szabadtér, és Békéscsaba. 1997. PeCsa (ezt felvette a MTV és le is adta), 1999 Bp., Darshan udvar, 2001. PeCsa szabadtér, 2003. április 7. PeCsa, 2007 Pilisszántó, Sziklaszínház, 2010. június 4-5 StarGarden Népstadion kert. 2014. április 14-én Budapesten az Akváriumban lépett fel.
A vele játszó muzsikusok sora szinte végeláthatatlan: Eric Clapton, Roger Dean, Peter Green, Hi-Tide Harris, Sonny Landreth, Harvey Mandel, Jon Mark, Gerry McGee, Don McMinn, Coco Montoya, Randy Resnick, James Quill Smith, Eric Steckel, Mick Taylor, Walter Trout, Bernie Watson, Buddy Whittington – gitárosok,
Jack Bruce, Rick „RC” Cortes, Andy Fraser, Bobby Haynes, John McVie, Tony Reeves, Hank Van Sickle, Larry Taylor, Steven Thompson – basszerosok,
Colin Allen, Aynsley Dunbar, Mick Fleetwood, Hughie Flint, Keef Hartley, Jon Hiseman, Soko Richardson, Joe Yuele – dobosok,
Tom Canning, Dr. John, Tommy Eyre – billentyűsök,
Paul Butterfield – szájharmonikás, és nem utolsó sorban Johnny Almond, Dick Heckstall-Smith, Chris Mercer, Chris Barber – fúvósok.
Mayall néhány felvételnél fontosnak tartotta fúvós szekció utólagos hozzáadását is. A kiváló vendégzenészek Alan Skidmore (tenor szaxofon); Johnny Almond (bariton szaxofon) és Derek Healey (trombita) voltak.
Aki megélte az elmúlt ötven-hatvan év zenei eseményeit, hallgatta a rádió állomásokat és gyűjtötte John Mayall lemez albumait tudja, ismeri jelentőségét, értékelni tudja munkásságát. Muzsikáját mindig a tökéletes professzionalitás, a kristálytiszta hangzás és a maradandó zenei élmény jellemezte. 2013-ban underground előadóként határozta meg magát.
Megkapta a Brit Birodalom Rendje tiszti fokozatát (Officer of the Order of the British Empire) és nemrégiben bekerült a Rock & Roll Hírességek Csarnokába. Viszont nem volt sláger lemeze („csak” bestseller albumai), nem nyert Grammy-díjakat, és a Rolling Stone sem írt róla magasztaló kritikákat, de bírta energiával, még nyolcvanas éveiben is színpadra állt. A The Guardiannek adott 2014-es interjújában John így fogalmazott: …„A blues arról a nyers őszinteségről szól – és mindig is erről szólt –, amellyel kifejezi az életben szerzett tapasztalatainkat, valami olyasmiről, ami ebben a zenében a szavakkal összeáll. Jelent valamit, ami kapcsolódik hozzánk, közös a tapasztalatainkban.”… Ez az őszinteség, a kapcsolatai, közössége és játéka továbbra is hatással lesz arra a zenére és kultúrára, amelyet ma tapasztalunk, és reméljük tovább folytatódik az elkövetkező nemzedékek életében, zenei kultúrájában is!
Mayall első felesége Pamela, tőle négy gyermeke született, fogadott fia Benedict. 1978-ban Mayall megismerkedett a nála több mint 20 évvel fiatalabb blues zenésznővel, Maggie Parkerrel, aki az előzenekarához csatlakozott, majd később összeházasodtak. Két fiuk született, de 2011-ben elváltak. Hat gyermeke, Gaz, Jason, Red, Ben, Zak és Samson, hét unokája és négy dédunokája gyászolja. Volt feleségei, Pamela és Maggie, odaadó titkárnője, Jane és közeli barátai is mind szeretettel vették körül. A Mayall család, nem tudja eléggé megköszönni a rajongóknak és a mindenkori zenekarok tagjainak a támogatást és szeretet, amelyet az elmúlt hat évtizedben másodkézből tapasztalhattak meg.
A világ egyik legnagyobb országúti harcosának epikus turné-karrierje a mennyei békéhez vezetett. John Mayall fáradhatatlan erőfeszítéssel oktatott, inspirált és szórakoztatott.
A brit blues atyja kilencven éves volt.
…„Őszintén szólva nem hiszem, hogy bárki is pontosan tudja, mi a blues. Egyszerűen nem tudom abbahagyni a játékot.”… John, játssz az angyaloknak is! Nem felejtünk.
