Cikksorozatunk ötödik, egyben utolsó része a „mi történt még”, és a „hogyan tovább” gondolataival foglalkozik. 1989-ben Ed Dell, az Audio Amateur szaklap főszerkesztője esélyt kapott egy új magazin kiadására, amely szigorúan az elektroncsöves erősítők világának bemutatására alakult. A konkurens Glass Audio szerkesztősége egyszerre három csapást is mért rá. Ezt még fokozta az, hogy az elektroncsöves gyártók szinte eltűntek, a legtöbb hifi-kereskedő nem volt hajlandó csöves berendezésekkel foglalkozni, ennélfogva a magazin a hobby piacot szolgálta ki, amely szintén elhalványult. Egy évvel később azonban a az Audio Amateur Magazine eredeti méretének kétszeresére nőtt, és az olvasók száma minden új számmal folyamatosan nőtt. Mi történt? Véget értek különböző elképzelések, miszerint az erősítők nagyjából egyformák, vagy ha nem, akkor a csúcskategóriás audio közel van a tökéleteshez, egyes hangsugárzók már jobbak lettek, az erősítőknek meg még hosszú utat kell megtenniük(?) Érdekes, hogy 33 év távlatából ezek még mindig kérdések.
Ahogyan a japán és francia szerzők válogatott esszéi megjelentek a Sound Practices, a Vacuum Tube Valley és a Glass Audio magazinokban, kialakult egy újdonság, a „kézműves hangzás” fogalma. A konstruktőrök elkezdtek egzotikus kivitelezésű erősítőket tervezni és építeni, amelyek csak alkatrészenként több ezer dollárba kerültek, majd új magazinokban, az interneten és regionális elektroncsöves audio-vásárokon rendeztek bemutatókat. Egyre erősödött az a progresszív elképzelés, hogy az a minőség amit építettél, nem pedig az, amit vásárolnál(!) Nyilvánvalóvá vált, hogy az alkatrész-költséghez képest, a késztermék árak durván megemelkedtek. Egy 15 000 dolláros csúcskategóriás erősítő tranzisztor készlete kevesebb, mint száz dollárba került, míg a díszes fémmunkák, a színes hirdetések és a kereskedői hálózat kiépítése – ami semmit nem ad hozzá a hangzáshoz – nagy pénzbe került(!) Másrészt a kézzel készített elektroncsövek, a ponttól-pontig vezetékezés és az egyedi tekercselésű transzformátorok nyilvánvalóan drágák és munkaigényesek. A különbség a világmárkák nagy szériákban készülő gyártmányai és a High-End között nyilvánvaló, és még a leghétköznapibb hallgatók számára is hallható, csak furcsa módon sokan, viszonylag süketek az élményre – de nem az audiofilek.
Egyes audiofil barátok szempontjait, akik a „Jazz at the Pawnshop” című lemezt vagy a legújabb Stereophile test-CD-t többször lejátsszák egy olyan szuperlatív erősítőn, mint az Ongaku, nem teljesen érteni. Elragadóan gyönyörű zenét játszanak, de a vendégeik csak unatkoznak, vagy elkezdenek beszélgetni a zene mellett. Ekkor rá kell jönni, hogy valóban van különbség aközött, hogy bizonyos audiofil hangeffektusokat hallgatunk, és aközött, hogy elmerülünk a zenében. Nyilvánvaló, hogy a zenei ízlés különbözik, de van a zenehallgatás és van a hangeffektusok és apró részletek hallgatása. (Például a házimozi, túlságosan is, az apró részleteket hangsúlyozza.)
A „kütyük” nem jól játszanak zenét; a mérési eredmények jók, de zene? Fogalmam sincs, hogyan csinálják a házimozisok, de a zenének a létjogosultság elérésére itt komoly küzdelme van. Párbeszéd, hangeffektusok, autóbalesetek, lézervisítás és robbanások – zene…? Fogadhatsz! Olyan, mintha a processzor a zenei megfogalmazás 90%-át negligálja, és csak zeneszerű héjat hagy maga után, amiben nincs semmi érzelmi tartalom. Az audio-piac három részre szakadt: házimozira (az életfenntartó rendszer szinte minden kereskedő számára), a csúcskategóriás (a kevés megmaradt igazhívő számára) és végül, de minden bizonnyal a piaci részesedés szempontjából, a zenelejátszásra optimalizált többi berendezésre. Azért a magas minőségű zenehallgatás ott van a palettán, különben egyáltalán nem lenne High-End. Viszont van digitális ajándék, a Sony-féle DSD és a nagyfelbontású rendszerek. Ugyanazok a cégek, amelyek a közép-fi 44.1/16 PCM Red Book szabványt tervezték, nem egy, hanem két valóban jó minőségű digitális rendszerrel álltak elő. A DSD és a DVD-A érdekessége, hogy felfedi a 44.1/16 digitális „pontossági” állítását, mint csalást, ami mindvégig ott volt előttünk. Lettek még újabb médiumok, amelyek hangzása nagyon közel áll a csúcsminőségű analóg mester-szalagokhoz vagy a direkt vágású hanglemez-forrásokhoz. Amint meghallgatunk egy-két SACD vagy DVD-A lemezt, LP-t vagy szalagos magnetofont netán egy elektroncsöves audio-rendszeren, a félvezetős elektronikákhoz szokott audiofilek általában megdöbbennek attól, hogy a „sztereó” hangzás háromdimenzióssá válik. Az érdeklődő fiatalabbak feltehetik a kérdést: miért tett olyan nagy hatást a „sztereofonikus hang” az ötvenes években? A válasz: a teljesen analóg tele hanggal elképesztő volt, főleg a különbség a sztereó és a mono között. Viszont nagyon szerencsések vagyunk, hogy megéltük a triódák előkerülését, és az SACD/DVD-A közös megjelenését a 2000-es évek fordulóján.
Ahelyett, hogy az ember azon háborogna, hogy milyen nagyszerű dolgok szóltak az aranykorban, mindössze egy egyszerű triódás erősítő-rendszert kell üzembe állítani és beszerezni egy pár nagy érzékenységű hangsugárzót. Az új évezredből visszatekintve érdekes, hogy az 1930-as, 50-es, 70-es, és 90-es évek a gyors innováció és változás időszakai voltak, míg a 2000-es évtizedek a visszaesés, a tömeg-fi és a technikai visszafejlődés időszakai voltak. Merre tovább? A trióda mánia első hullámának pezsgése és érvelése jött és ment, és sok mindent magával vitt.
A presztízs játék 2 csatornáról 5.1 vagy 6.2 vagy 7-8 csatornára történő feltornászása meglehetősen egyszerű, különösen, ha rávehető az ügyfél, hogy építsen egy „média szobát”, hogy megmutassa az összes divatos felszerelését. Mi a helyzet a nagyobb felbontású adathordozókkal, mint a DVD-A 24bit/192kHz vagy a DSD? A DVD-A vagy DSD-lejátszóról DAC-ra történő átvitel szabványa régóta készült – sajnos sok CD- és DVD-lejátszó még mindig az örökölt Red Book 44.1 vagy Dolby Digital 48 szabvány szerint működik. Viszont van internet és ezen belül nagy felbontású műsor-szolgáltatás – pénzért.
Az elektroncsöves audio üzleti modellje még mindig fejlesztés alatt áll. A japán innováció és termelés a múlt század második felében megszerzett dicsőségének árnyékában az eladásoknak az egyre óvatosabb amerikai piacra és az ázsiai piac kínai részére kell irányulni. Az internet pozitív változást hozott; még akkor is, ha az egyes baráti csoportokat, újságokat és fórumokat névtelen trollok rendszeresen megzavarják, sőt végül megsemmisítik. (Az internet az a nagy hely, ahol mindenki látja azt, amit eddig csak a családod tudott.) Az internet „pályája” a legnagyobb lehetőség azoknak, akik szeretik a zenét, majd rájönnek, hogy a házimozi nem nekik való. Ez az a hely, ahol a jó regionális „hifi-műsorok” valódi változást hozhatnak. Egy másik ötlet a helyi közösségekben, a már létező borértékelés vagy a gasztronómia mintájára megszervezhető hasonló rendezvények. Semmi sem indokolja, hogy a minőségi hangzás zenei elismerését szolgáló műsor órákat ne lehetne kínálni. Mindössze annyit kell tenni, hogy összekapcsoljuk a zene szerelmeseit, meg kell mutatni nekik, hogy nem kell az otthont mérnöki laboratóriummá átalakítania – és majd ők kitalálják a többit.
