A hivatásos műsorszolgáltató ipar fejlesztései és gyártmányskálája – mivel egészen speciális igényeket kellett szolgálnia – teljesen elkülönült a tömeg piactól. A „High-Fidelity” iparág közvetlenül reagált a sok különböző forrásból származó kiváló minőségű zene robbanásszerű terjedésére ergo, a „hifi-zene” új forrásai nélkül nem jöhetett volna létre a hangzás aranykora. Ebből a korszakból sok kincs gyönyörködtet még ma is, igazán csodálatos felvételek, amelyek tisztábbak, természetesebbek és élethűbbek, mint a 40 évvel később készült digitális felvételek. Az Altec, Ampex, HH Scott, Fisher, JanZen, Leak, Marantz, McIntosh, Ortofon, Quad, REL, Tannoy és Thorens – hogy csak néhányat említsünk – kiváló hifi-termékeinek öröksége ma is él.
A többszázezres példányszámban eladott, olcsó Dynaco Stereo 70 erősítő még ma is nagyszerű zenei élvezetet nyújt. Ez volt az az időszak, amikor a harmincas évek úttörő fejleményei elterjedtek az egész világon, és sok millióan először élvezhették a hifi-hangzást. Az évtized jelentős átmenetet hozott a hobbi által vezérelt időtöltéstől a széles körben elterjedt iparra, a termékek elegánsabbá, könnyebben használhatóvá és elfogadhatóvá váltak. Az erősítők erősebbek lettek, bevezették a rádió tuner-egységeket, és a hangsugárzók követték az AR és a KLH márkák fejlesztőinek példáját. Az 1950-es évek hangzásbeli kompromisszumai mérsékeltek voltak, amit bőven ellensúlyozott a rengeteg új zene, a ma szokásos gyakorlatnak számító tömörítés és dinamikus EQ nélkül.
Amit az 1950-es évek jelenlegi nosztalgia hullámában nem említenek az, hogy a technológiai és társadalmi változások üteme az ötvenes évek végén és a hatvanas években elképesztően gyors volt. Ez valójában a társadalom politikára adott reakcióinak időszaka. Sokkal gyorsabb, mint az elmúlt húsz-harminc évben, pedig a közelmúlt nagy izgalmat hozott az informatika audio-fejlesztéseinek területén, de másutt kevésbé. Az akkori kor emberét a filmekben és a szépirodalomban a előtörő zord jövő fantáziája ejtette izgalomba. Az 1954-től 1964-ig tartó időszakban a TV fekete-fehérről színesre, a hang az asztali rádiókról és a masszív zene-szekrényekről elegáns sztereó komponensekre változott, a nagyon jó minőségű FM-rádió elterjedt. A társadalmi változások ugyanilyen mélyrehatóak voltak… a rock ‘n’ roll a „könnyűzene rabságából” emelkedett ki, a polgárjogi mozgalom elkezdte megfordítani az évszázados faji brutalitást, valamint az 1950-es évek makacsságát, konformizmusát és társadalmi elnyomását. Ami a mi kis hifi-tavunkat illeti, a technikai és társadalmi fejlődésnek ez a drámai korszaka tökéletes alkalom volt arra, hogy egy gyorsan növekvő iparágat monofonikusról sztereó hangzásra váltsa!
A lemezipar döntéshozói 1958-ban Los Angeles-ben egy asztalhoz ültek, hogy eldöntsék, három versengő rendszer közül melyik lesz a világon mindenütt elfogadott szabvány. A Westrex sztereó rögzítési rendszere – ezzel együtt a 33 és 45 ford./perc sebesség – világszabványává vált. Szinte az összes zenemű kevesebb, mint kettő év alatt egyszerre jelent meg sztereóban és monóban. Ahogy a sztereó hang fokozatosan felváltotta a mono hangzást, az 1950-es évek elején a nagy tölcsérek és a végtelen hangszóró-falak kiestek a vásárlók kegyeiből. Az egy dolog, hogy a szoba sarkában van egy „jóképű”, nagydarab hangszóró…, elvégre ez amolyan beszélgetési téma, olyan mint egy zongora…, de két behemót (további igényekkel a sztereó szimmetriára a helyiségben) egészen más történet! A sztereó megjelenése a „könyvespolc” hangsugárzókat szülte elsőként. Azért nevezték így, mert az akkori reklámokban mindig a házi könyvtár könyvespolcaiba, méreteibe beleillőként mutatták be. Az Acoustic Research volt az úttörő 1954-ben, az AR-1 modellben használt „akusztikus felfüggesztéssel”, a hangszóró perem fontosságának gyakorlati megfogalmazásával.
Az Acoustic Research egyik társalapítója Henry Kloss, később megalapította a KLH céget, amely hangsugárzóit az eredeti AR család mintájára készítette. Nem csak a kis méret tette sikeressé a könyvespolc hangszórót. Az AR és KLH hangsugárzók frekvenciaátvitele sokkal egyenletesebb volt, mint a nagy versenytársaké, a kisebb hangdobozok pedig sokkal merevebbek voltak, mint az „oldtimerek” nagy és vékony rétegelt lemezből készült szekrényei. Bár a nagy hangsugárzóknak volt sok jó-tulajdonsága, az AR-ek és a KLH-k hangzása sokkal kevésbé volt színezett, elsőként mutatták be a nagyközönségnek a hangzási pontosság fogalmát(!) és fontosságát. Észak-Amerikában és Nagy-Britanniában az alacsony hatásfokú kompakt hangszórók váltak a valódi hanghűség domináns metaforájává. Európa más részein és Japánban azonban a nagy tölcséres hangszórók soha nem vesztették el a követőiket, mivel ezeken a piacokon az audiofilek nagyobb értéket tulajdonítanak a dinamikatartománynak és az alacsony torzításnak, mint az egyenletesebb frekvencia átvitelének és a hangzás „pontosságnak”. Ugyanabban az időben, amikor az AR és a KLH nagy feltűnést keltett Észak-Amerikában, a BBC munkatársa DEL Shorter lefektette a modern hangsugárzó-kialakítás alapjait azáltal, hogy feltárta és megmérte a megfoghatatlan „késleltetett rezonanciát”, amely a hagyományos középpontban (sweet point) nem jelentkezett. Bár sok évtizedbe telt, de a késleltetett rezonancia mérési technika végre lehetővé tette olyan hagyományos dinamikus hangszórók készítését, amelyek felveszik a versenyt az 1950-es évek legfejlettebb hangsugárzóival.
Az első Quad elektrosztatikus hangsugárzó (ESL57 vagy ELS 57) a klasszikusok nagyon kis rétegét foglalkoztatja, pedig ezek a modellek még ma is „modernnek”, sőt fejlettnek tekinthetők. A Quad még szigorúan objektív értelemben is kiváló tranziens reakcióval rendelkezik, közel tökéletes négyszög hullámokkal, valamint feltűnően alacsony IM torzítással. Nagyon kevés modern hangszóró kombinálja a kiváló tranziens reakciót alacsony torzítással; a legtöbb hangszóró, akkor is, mint most, arra kényszeríti a vásárlót, hogy válasszon a nagyon alacsony IM torzítás (tölcsérek és stúdiómonitorok) és a kiváló impulzusválasz (lineáris fázisú audiofil hangszórók) között.
Ahogy a „könyvespolc” hangsugárzók érzékenysége (dB-ben kifejezve) fokozatosan csökkent, hogy ezt kompenzálják, az erősítők teljesítménye nőtt. A már említett Williamson 15 Watt energiája az EL34 elektroncsőből kihozható 35 Watt-ra, a KT88/6550 családban meglévő 60 Watt-ra nőtt. A korszak tartós klasszikusa a már említett, közkedvelt Dynaco Stereo 70, amelyből több mint 500 000 darabot gyártottak 30 év alatt. Bár ennek az erősítőnek az áramköre alig kifinomult, egy gondosan felújított Stereo 70 még mindig jobban szól, mint sok manapság gyártott. 1963-ban az FM rádió is sztereofonikussá vált. Idővel a rendszer világ szabvánnyá vált, ritka példája a műsorszórási szabványok nemzetközi harmóniájának. Bárki, aki követte a színes és nagyfelbontású televíziókkal kapcsolatos végtelen civakodást, tudja, milyen ritka az, hogy az amerikai és az európai műszaki bizottságok bármiben is egyetértenek.
A hifi aranykoráról szóló esszé mindig visszakanyarodik a hangsugárzókhoz. A korabeli elektronikák lenyűgözően jó …és nagyon modern… hangot képesek adni, ha ésszerűen nagy érzékenységű (88dB – 94dB) hangszórókkal illesztik egy audio-rendszerbe. Jó feltevés, de a dolog nem egyszerű. Igen, van néhány klasszikus, de a dinamikus elven működő hangsugárzók közül nehéz a választás. A nagy érzékenységű klasszikusok, például a JBL és az Altec hangzásvilága nem mindenkinek tetszik (különösen a klasszikus zene rajongóinak nem), és a keleti parti kedvencek, mint az AR és a KLH, nem elég érzékenységűek és alacsony a felbontásuk. A magassugárzók átvitele általában szegényes, nagy torzítással, sok tárolt energiával, durva frekvencia-átvitellel. A magassugárzók szorosan függnek az anyag technológiától, mert azok az anyagok, amelyeket ma természetesnek tartunk, akkoriban nem voltak elérhetőek csak a NASA számára. De még itt is vannak kivételek.
A Bozak és a Peerless 2”-os papírmembránok 3/4”-es alumínium porvédővel jogtalanul feledésbe merültek. Pedig, ezek tényleg nagyon jók, és sokkal jobbak, mint a korszak lágydóm magassugárzói. Az 1”-es dóm magassugárzók csak a kilencvenes években kezdték utolérni az ötvenes és hatvanas évek magassugárzóit. A régi tölcséres magassugárzók az igazán szörnyűtől a nagyon jókig terjednek; csak ne számítsunk semmire 15 kHz-en felül vagy szélesebb sugárzási területen. Továbbra is jobban szeretjük a fenolos membránok hangját, mint az alumíniumot – ez az egyik oka annak, hogy soha nem melegedtünk bele az Altec/JBL hangzásba, amely mindig is fémesen hangzott. A középső tartomány dóm-hangszórói, akkor elég borzasztóak voltak, köszönhetően az oldalirányú mozgásnál, nagyon magas IM torzítással „tündököltek”. (A régi hangsugárzókat lényegében nem érdemes módosítani, mert miután kicseréljük a hangszórókat, a keresztváltó alkatrészeit, a hangdoboz-töltetet, a grillszövetet és a belső kábeleket, már csak a logó marad az eredetiből – tehát semmi érdemleges. Nem beszélve arról, hogy semmit, vagy csak keveset tudunk mérni, azt sem műszerekkel mérve egy „süketszobában”. Tehát az eredmény enyhén szólva is kétségeket ébreszt.)
Az Alnico mágnesek hírneve nemcsak mese, a különbség valós alapokon nyugszik, és az oka egyszerű. Minden dinamikus hangszóró bizonyos frekvencián induktív; mély- vagy középmély-hangszóró esetén az induktivitás 300 és 500 Hz között válik jelentőssé (még akkor is, ha a mért frekvenciamenet 3 kHz-ig egyenletes). A lengőtekercs induktivitása miatti elektromos visszahatást a növekvő mechanikai reakció ellensúlyozza. (mint a mozgó mágneses hangszedő esetében). A tekercs induktivitása mindig jelentkezik; amit kevesen vesznek észre az, hogy pontosan milyen is valójában. Nos, persze, ez egy vasmagos tekercs, tehát vannak linearitási problémák, amelyekkel meg kell küzdeni. Nem meglepő, hogy a ferritmagos tekercsek egészen mások, mint az Alnico magos társaik. A legjobb az összes közül a puha vas, ahogy az antik elektromágneses hangszórókban használják, de ehhez a technológiához vissza kell térni a harmincas évekhez (vagy Japánban kell gyártani). A modern Scan-Speak és Vifa hangszórók rézbevonatú mágnesrúdja jó kezdet megszabadulni a VC induktivitás 60-90%-ától, de maradt még a ferritmag. Egy napon, talán, fogunk látni egy modern hangszórót réz saruval és Alnico- vagy elektromágnessel. Ez nagyon érdekes lenne, és egyesítené a harmincas, ötvenes és kilencvenes évek konstrukcióinak erényeit egy hangszóróban. Addig is választhatunk a vintage hangzás (a nagy hatásfok és az Alnico mágnesek varázsával) és a modern hangszórók közül, amelyek high-tech membránjaikkal nagyon alacsony színezetűek. Az audio-elektronika területén, az aranykor óta elért előrelépések, leginkább a költségek és a méretcsökkentés terén mutatkoztak meg. A valóban lenyűgöző költségcsökkentés ellenére nehéz azt állítani, hogy a modern elektronika valóban jobb zenei szempontból. Jobban mérnek, de a tényleges fizikai eszközök – főleg a hordozható termékek – amelyek a zenei munkát végzik, nagyon összetett non-linearitással rendelkező „ipari hulladékok”. Ezzel szemben a hangsugárzó-technológia az aranykor óta fejlődött, főleg az anyagtechnológiának és a jelentősen továbbfejlesztett modellezésnek köszönhetően. A fejlődés azonban egyenetlen volt, az érzékenység (hatékonyság) visszaesésével, az IM torzítással, az agresszív költségcsökkentéssel és a nem kielégítő zenei egyensúlyokkal.
A kívánság tárgyai olyan hangsugárzók lennének, amelyek az egyes korszakok legjobbjait ötvözik: az érzékenységet, az alacsony IM torzítást, a modern membrán anyagokat és felfüggesztéseket, valamint a lengőtekercs-barát mágneseket. – Vége??? – a fejlesztéseknek aligha vagy legalábbis reméljük! Nincs okunk azt hinni, hogy a hangszórók nem fognak egyre jobbá válni, mivel az anyagtudományban mindenféle újdonság van kilátásban, és a számítógépes modellezési technikák terén minden évben jelentős előrelépések vannak. (Analógia: a klasszikus mese egy részegről, aki az utcai lámpa alatt keresi a kulcsát, pedig azt gyanítja, hogy teljesen más helyen vesztette el. – Itt jobb a fény, mondják a mainstream mérnökök és a tömeg-marketingesek, de a jó hangzás kulcsa nem ott van, ahol az audio-ipar keresi.)
– folytatjuk –
