A minket körülvevő kortárs technológiákat szívesen fogadjuk. A digitális hangkódolás technikájában elmerülve úgy tűnik, nem pontosan emlékezünk rá, hogy ez egy száz évnél nem régebbi technika. Szóval csak egy kicsivel fiatalabb, mint a hanglemez, amit a mainstream média évek óta vintage médiumnak tart. A 21. század második évtizedében a zenekedvelő vagy rajongó – nevezzük bárminek is – három fő médiatípus közül választhat: a fájlok (akár streamelt, akár helyi memóriából lejátszott), a CD-lemezek és az LP-k. Az utóbbi tűnik különösen érdekesnek. Az LP automatikusan az „analóg”-hoz társítva ma valami más, mint az 1970-es évek elején. A vinyl lemez automatikusan egyenlő lenne az analóggal? Mára bizony ez nem így van. A legtöbb jelenleg kiadott hanglemez digitális fájlokból készül.
Mit jelent pontosan az analóg? A 33-as fordulatú nagylemez (Long Play) és a 45-ös fordulatú kislemez (Single Play) analóg médium. Ez azt jelenti, hogy a jelet folyamatosan, a forrás-jellel „analóg módon” tárolja.
Az acetát-lemezbe vágás előtt, ami az LP lemez előállításának első lépése, a műsorjelnek nem kell feltétlenül analógnak lennie, tehát, lehet digitális is. A jel közvetlenül a vágás előtt analógra konvertálható egy digitális-analóg átalakítóval. A mostanság eladott lemezek túlnyomó többsége, szinte az összes jelenlegi kiadvány tartalma digitális technológiával keverve és masterelve készül. Ennek oka, hogy a felvételeket eredetileg streamingre és digitális fájlok formájában való értékesítésre szánták. Mi tehát ma a vinyl-lemez? Úgy tűnik, ez egyfajta hibrid, amely különbözik az 1982 előtt készült lemezektől. Az okok egyszerűek: egyrészt szinte az összes hang stúdió átállt a digitális technológiára, másrészt pedig kényelem a lemezeket préselő cégek számára. A digitális jel lehetővé teszi a lemezvágó működésének automatizálását és gyakran optimalizálását. Az analóg mester-szalagok használata már a restaurálás miatt is sokkal több munkával jár(!)
Nem szeretjük – ez a perfekcionisták természetes reakciója. A gyártók és producerek azonban rámutatnak az előnyökre, amelyeket (a CD-ről vagy egy fájlról lejátszott azonos anyaghoz képest) fájlból vágott hanglemez hallgatásakor kapunk. Ma az acetát-lemezt nagy felbontású fájlok felhasználásával vágják, általában 24/48 és 24/96, de gyakran előfordulhat, hogy 24/192 fájlból. A japán lemezkiadók viszont gyakran támaszkodnak DSD-fájlokra, különösen a klasszikus és jazz zenei felvételek esetében. Európában az ilyen típusú lemezeket a Stockfisch készítette. Tehát, ily módon egy nagy felbontású fájl analóg ábrázolását kapjuk. Az évek során megjelent lemezek nem számítottak a fő kínálatnak, inkább a CD-k és fájlok nem fontos kiegészítőjének. A hangmérnökök a „végtermék” elkészítésekor nem úgy igazították a zenekart, hogy kis fülhallgatón is jól szóljon a felvétel, nem tömörítették a jelet, ami máig bevett gyakorlat. A mastering mérnököt nem kényszerítette a stúdió vagy a kiadó, hogy egy bizonyos típusú hangzást nyújtson, így valójában egy jobb hangzású változatot tudott készíteni a vinyl kiadáshoz. És, bár elméletileg ugyanaz az anyag, mint a digitális médián – talán nem minden esetben, de elég gyakran – jobban, dinamikusabban és magával ragadóan szól.
A fizikai médiák értékesítési piacának összeomlását megfordította az audiofil kiadók LP-gyártásának kitartása. A médium manapság felkapott és sokan dicsérik. Tavaly sok országban nagyobb volt az eladott a vinyl-lemezek eladási száma, mint a CD-lemezeké. Ez még mindig csak egy töredéke az interneten történő „forgalomnak”, azaz a streamelt, megvásárolt és digitális fájlok formájában kicserélt zenék áramlatának. Mégis, ha a képzelet befolyásolásáról van szó, a hanglemez uralkodik. Mindenesetre a digitális fájlból préselt hanglemezek hangzása nem ugyanaz, mint az analóg szalagról készültek. A gyűjtők egyetértenek abban, hogy csak az első préselések számítanak igazán, és ha lehet, az analóg forrásokból származók. A kortárs zenerajongó problémája azonban az ilyen lemezek elérhetősége, ára és műszaki állapota. Ez a három elem összefügg egymással, és befolyásolja a lemez árát, amely a szuperritka kiadások esetében akár több ezer dollárt is elérhet.
Mi a helyzet az összes digitális formában készült felvétellel, ami majdnem 100%-a annak, amit 1995 után adtak ki? Ezek értelemszerűen azok a „hibridek”, amelyeknél a forrás digitális jel, a médium pedig, ahonnan zenét játszunk, egy hanglemez. A gyűjtők, néhány zenerajongó és audiofil az ilyen típusú felvételeket gyakran figyelmen kívül hagyják és „másodrangúnak” tekintik. Paradox módon a digitális hangrögzítést olyan audio fanatikusok kezdeményezték, akik meg akarták kerülni az analóg magnók – akkoriban tapasztalható – korlátait, mint például az alacsony dinamika (kb. 70 dB), a linearitás elvesztése, a torzítás, és mindenekelőtt a zaj megléte.
Hogy mennyire hitték, hogy ezeknek a problémáknak a kiküszöbölése a hang-javulás kulcsa, bizonyítja Jerry Bruck hangmérnök a Santa Fe Opera 1976-os, The Mother of Us All? című előadásával, Virgil Thomson zenéjével és Gertrude Stein szövegével rögzített anyaga. Ez volt az első alkalom az Egyesült Államokban, amikor a zenét digitális PCM formában rögzítették. Hogy milyen zajszintről beszélünk. Körülbelül mínusz nyolcvan decibel. Ebben az időben a legjobb zajcsökkentő rendszerrel rendelkező orsós/szalagos magnetofonok 70 dB dinamika-tartománnyal rendelkeztek, így (analóg magnó esetén) a -80 dB-es zümmögést teljesen „elrejtette” a zaj. Ma már tudjuk, hogy nem minden volt olyan csodálatos, mint amilyennek tűnt, és az így rögzített jel technikai vonatkozásai jobbak voltak, mint amit a hallgatás sugall. Ennek ellenére a világ már úton volt a digitális felvételek felé.
De nem ez volt ennek a technológiának az első debütálása. A Pulse Code Modulation digitális rendszert az 1930-as években az amerikai Bell Labs. munkatársai találták fel. A második világháború alatt az Egyesült Királyságot és az Egyesült Államokat összekötő Atlanti-óceán fenekén elhelyezett kábelen keresztül küldött átvitel kódolására használták. A Bell Labs-nál kifejlesztett rendszer a SIGSALY nevet kapta, 1943-ban került bevezetésre. A fejlesztések zeneipari felhasználására 1967-ig kellett várni, és hogy megtudjuk, mi történt, Japánba kell körülnézni. Az országos hálózat, az NHK (Japán közszolgálati műsorszolgáltató szervezete) Műszaki Kutató Laboratóriumának mérnökei kifejlesztettek egy PCM digitális rögzítő működőképes prototípusát és már 1969-ben rendelkeztek kétcsatornás rögzítővel. A rendszer 13 bit / 32 kHz mintavételezéssel működött.
A jel rögzítéséhez video szalagtekercset használtak. Ez a speciális adapterrel ellátott videórögzítő használatának elgondolása egészen az 1990-es évek közepéig fennmaradt, és a leghíresebb rendszer a Sony által kifejlesztett U-matic (1600/1610/1630 modellek) volt, ¾”-os videomagnó-szalagokkal.
Az első cég, amely komolyan érdeklődött a találmány iránt, a Nippon Columbia volt, amelyet Denon néven ismerünk. A Denon volt az úttörője a közvetlen lemezre rögzítési technikának. A cég mérnökei felismerték a PCM rögzítésben rejlő lehetőségeket és már 1969-ben kölcsön vették az NHK sztereo felvevő prototípusát. A következő két évben több próba-felvételt készítettek és jelentős fejlesztéseket javasoltak. A Denon az első kereskedelmi forgalomban kapható PCM-felvételek kiadója, amelyeket nagylemezeken jelentek meg. A tapasztalatokra alapozva a Denon kifejlesztett egy saját konvertert, amely lehetővé tette, hogy PCM jelet rögzítsenek egy videoszalagra (a fekete-fehér színek helyére). A nyolccsatornás DN-023 rendszer mintavételezése 13 bit / 47,25 kHz volt. A rendszer egy 4 fejes Hitachi video rögzítőt használt.
A világ többi részének időre volt szüksége a felvevők fejlesztéséhez. A Soundstream által kifejlesztett felvételi rendszert az akkoriban még kicsi Telarc kiadó használta, amely az USA-ban elsőként 1978-ban adott ki hanglemezt digitálisan rögzített anyaggal. Stravinsky: Firebird és Borodin: Polovtsian Dances volt az Atlanta Symphony és Chorus előadásában, Robert Shaw (Telarc 80039) vezényletével. Dr. Stockham továbbfejlesztett rendszere nyolc csatornát kínált 16 bites rögzítéshez 50 kHz-es mintavételezési frekvenciával.
Míg az első Nippon Columbia digitális felvevők, valamint a Soundstream rendszere sztereofonikus volt, és ezért a jazzre és a klasszikus felvételekre korlátozódott, az amerikai 3M óriás úgy döntött, hogy a többsávos felvételekre összpontosít, amelyek az analóg felvételeknél évekig a rock zene alapját képezték. Kezdetben egy Sound80 nevű sztereó felvevőt használtak, amellyel Copland: Appalachian Spring 1978-as felvételét készítették. Tisztázatlan okból végül egy digitális változatot használtak a kiadás elkészítéséhez. 1979-ben ez az album Grammy-díjat nyert, és ez volt az első digitális felvétel, amely megkapta ezt a díjat.
A 3M rendszere 1”-os szalaggal video rögzítőt használt 45 hüvelyk/másodperc sebességgel. A mintavétel 16 bit / 50 kHz volt, ugyanaz, mint a Soundstream rendszer második továbbfejlesztett verziójában. Ugyanakkor a Denon mérnökei nagyobb bitmélységre összpontosítottak. Már elkészítették a DN-034R (1978) rendszert, egy nyolcsávos rögzítővel, 14 bit / 47,25 kHz-es mintavételezéssel, amely a pre-emphasis-al együtt 15,5 bites felbontásnak felel meg. Egy másik bizonyíték, hogy ez más gyártók számára is követendő út volt, a Decca rendszer, az általuk fejlesztett elektronikával, 18 bit / 48 kHz-es mintavételi frekvenciát használt. Mai szemmel nézve mindezen felvevők – NHK, Denon, Soundstream/Telarc, 3M és Decca – felbontása és mintavételezési gyakorisága alapnak tűnik. Még a CD-lemezek kiadásain is 16 bit / 44,1 kHz, később 18, 20 és végül 24 bites felvételeket is használtak.
A Yuri Tashiro Piano Trio, Eiji Arai & The Beat Sounds, Digital Explosion (East World EWJ-80181, 1980) albumának anyagát digitálisan rögzítették egy 1979-es Optonica rendszerrel. Az Optonica-t ezután a Sharp használta, az a márka, amely alatt fogyasztói audio-berendezéseket kínáltak. De logója megtalálható a cég által fejlesztett RX-1 (PCM Digital Audio Adapter) felvevőn is. A Soundstream kivételével minden más akkori digitális rögzítési rendszerhez hasonlóan ez is video-transzporton és az ehhez kifejlesztett PCM konverteren alapult. Más gyártókkal ellentétben, akik a jó minőségű, de nagyon nagy tekercses felvevőket választották, az Optonica bármilyen kazettás magnóval tudott dolgozni. Az RX-1 14 bit / 44 056 kHz-es mintavételezéssel több felvételt is kínált, ami 90 dB dinamika tartományt 0,03%-os torzítással garantált. Bár a jelet egy félprofi videórögzítőn rögzítették, és bár csak 14 bit állt rendelkezésre, az A/D konverterek teljesen primitívek voltak, a Digital Explosion album feltűnően szólt.
Persze rámutathatunk a magas felbontással kapcsolatos problémákra, de csak akkor, ha összehasonlítjuk a legjobb analóg felvételekkel, mint például a Three Blind Mice. Ezeket a kiadásokat a dinamika, a basszus kiterjesztése és az összes elem koherenciája – aminek által valódi zenei eseménnyé válik – nagyon különlegessé teszi. Viszont a jelenleg kiadott fekete lemezek többsége a legjobb esetben is csak „helyesen” hangzik. Miért? A kérdés megválaszolásához vissza kell mennünk a digitális felvételek kezdetéhez, a mérnökök „pozitív” megszállottságára gondolva. Arra törekedtek, hogy tehetségüket felhasználva olyasmit alkossanak, amit fontosnak gondoltak, például minimalizálják a kortárs felvételi technikák problémáit. Emellett a rendelkezésükre álló legjobb minőségű berendezéseket használták, köztük a nagy teljesítményű orsós/szalagos felvevőket valamint, az acetát-vágás művészetét, ami akkoriban rendkívül magas szintű volt.
A mai helyzet egészen más. A hanglemez egyfajta „folklór” a nagy kiadók számára, egy átmeneti trend, amely lehetővé teszi számukra, hogy extra profitot termeljenek. Ez így rendben is lenne, pénz nélkül semmit sem lehet csinálni. A probléma a kérdés megközelítésével van. Röviden, az új kiadások nagy része alapos technikai és technológiai ismeretek nélkül készül. Gyakran CD-alapú fájlokat használnak, és néha még mp3-fájlokat is. Sajnos egy ilyen kiadásnak semmi értelme. Még akkor sem, ha a kiadó nagy felbontású fájlt küld a présüzembe, nincs ellenőrzése az acetát-vágás felett. A legtöbb cég nem is rendel próba sajtolást, tekintve, hogy ez pénzkidobás. Tisztelettel tartozunk azoknak, akik nem ezt csinálják, kettő, néha három próba nyomást is kérnek!
Remélem így már érthető, hogy nem minden digitális forrásanyagot használó vinyl-lemez egyforma! Cikkünk szerkesztéséhez felhasználtuk Wojciech Pacula gondolatait.
